WebKozmo |
---|
Hálás vagyok a szüleimnek, mert mindenben segítettek, hogy a legjobbat tudjam kihozni magamból. Nemcsak anyagi értelemben. Lelkileg és erkölcsileg is mindig velem voltak, támogattak - engem és a húgomat is. | |
| |
| |
| |
| |
|
Könyv |
---|
| Hírlevél |
| |
Ági: Nyugodt vagyok és jólérzem magam...
Munkatársunktól
2006 November 03, Friday
Sokféle karrier van, sokféle értékkel. A sokféleségben az egyik állandó érték az egyén vagy a csoport gazdagodása. Az alábbi so- rokban egy egészen sajátos nõi karrierrõl,sikertörténetrõl esik szó.
|
1. lap. �sszesen 2. Beszélgetés helyett ezúttal monológ következik. Ági avat be bennünket élet-és karrier-történetébe. - A szüleim 1956-ban hagyták el az országot. Egyszerûen csak elmentek, mert a határhoz közel dolgoztak, s mert mások is mentek. A testvéreim és én, öt lány, mi már odakint születtünk. Odahaza magyarul beszéltünk, de csak míg el nem kezdtük az iskoláinkat. A végén mi testvérek egymás között angolul beszéltünk, a szüleim pedig egymással továbbra is magyarul. Annak rendje és módja szerint felnõttünk, különbözõ iskolákban tanultunk, dolgoztunk. Engem 27 évesen elhagyott a szerelmem. Rettentõen kétségbe estem, magányos lettem. Visszaköltöztem a szüleimhez, de ez sem segített. Sõt! Nem találtam a helyem, állandóan magányosnak és megcsalatottnak éreztem magam, míg rá nem éreztem az alkohol könnyítõ, lazító, oldó hatására. Inni kezdtem, s egyre többet ittam. Menekülni akartam a piától, s úgy vélték a szüleim is, jobb a környezetváltozás. Így hazajöttem Magyarországra, a rokonokhoz. Egy nagynénémhez jöttem, nála laktam. Õ protezsált be a Sebészeti Klinikára. Ott mûtõsnõként dolgoztam. Jól voltam, dolgoztam és élveztem a munkámat. Szerettem a munkahelyemet is. Furcsa volt ugyan, hogy mi fertõtlenítünk de úgy ahogy megszoktam. Azt is furcsának találtam, hogy az emberek nem õszinték egymáshoz, s hogy a kollegalitás csak látszólagos. Meglepett az is, hogy itt nyíltan rákérdeznek arra, hol dolgozol, mennyit keresel, mit mennyiért vettél, mibõl élsz? Otthon, Amerikában ezek nem illendõ kérdések idegenekkel szemben, csak ha már ismerõsök vagyunk. Nem értettem, a rosszindulatot, az irigységet sem, amit az itteni emberek mutattak azok iránt, akik egy kicsit is jobban élnek. Az élelmiszerboltok is furcsák voltak. Nem voltál készárúk, sokkal több idõt kellett a konyhában tölteni vagy a mosással, mint otthon. Eredetileg úgy terveztem, hogy megnyugszom, kilábalok a szerelmi csalódásomból és visszamegyek Amerikába. Csakhogy közbejött egy újabb és az igazi szerelem. Megismertem a férjem. Egyszer hazafelé menet megszólított, de én megijedtem, mert Chicago-ban azt tanultam, kerülni kell az ilyen helyzeteket. Aztán nap mint nap várt és egyszer bemutatkozott, hogy ne legyünk "idegenek". Így kezdõdött, s a vége az lett, hogy nem mentem vissza, hanem 1989-ben összeházasodtunk. A szüleim nem voltak maradéktalanul boldogok, de azt mondták, legyen így, hisz így mégis lesz kapcsolatuk közvetlenül is az óhazához, egy unoka által. A házasságomban és a munkahelyemen is jól éreztem magam. A Klinikán beiskoláztak, a férjemmel volt társaságunk is, akikkel összejártunk, ittunk is, de nem vesztettem el a mértéket. A problémák akkor kezdõdtek, mikor egyre többet maradtam egyedül. A férjem vállalkozó lett a rendszerváltozást követõen, ami azt jelentette, hogy rengeteget dolgozott, szabadidejében pedig edzésre járt vagy meccsekre, mert focizott. S aztán megszületett a fiunk, 1992-ben. Szinte örökösen egyedül voltam. A kisfiammal járó tennivalók monotonná váltak számomra és kezdtem félni a másnapoktól, az ugyanazon cselekvéssorok ismétlõdésésétõl, az egyhangúságtól. Naponta jártam bevásárolni, s miután megvettem az elsõ üveg 2 decis vodkámat, rájöttem, sokkal könnyebb így. Ezzel viszonylag jól mûködtem. Nálunk, otthon a testvéreim mind egymás után születtek. Öt éven belül született meg az öt lány. Ezért én sem akartam túl nagy korkülönbséget a gyerekek között. 1994-ben megszületett a lányunk. Sajnos, a lelkiállapotom nem javult és a férjem továbbra is a munkának és a focinak élt. Kevés szünet után ismét az ital nyújtott segítséget nekem. Ittam újra és már napi kétszer 2 decit vásároltam, aztán már féllitert, s késõbb az is kevés lett. 27 hónapos volt a lányom, mikor egy reggel részegen ébredtem. Nagyon megrémültem. S még jobban, mikor egy alkalommal a fiamnak nem tudtam beadni a kanalas gyógyszert, mert annyira remegett a kezem. Rájöttem, baj van velem. Az ivásommal. Megpróbáltam leállni, nem ment. Eleinte hosszabb, késõbb egyre rövidebb lett az az idõ, amíg ivás nélkül éltem a napjaimat. Eleinte tagadtam a férjem elõtt, hogy ittam. Meg magam elõtt is. Aztán úgy döntöttünk a férjemmel, hogy visszamegyek dolgozni, mert az ottani elfoglaltság biztosan jót tesz nekem. Én meg inkább úgy voltam, biztosabb helyen vannak a gyerekek az óvodában mint velem, mert én kiszámíthatatlan vagyok. Visszamentem dolgozni. Napközben és a munkahelyemen nem ittam, csak otthon és hétvégeken. Az élet zajlott körülöttünk. Voltunk Amerikában is. A szüleim nem vették észre, hogy mennyit iszom, s tán azt sem, hogy iszom. A munkahelyemen volt, hogy délután kettõ felé már remegett a kezem az alkohol hiánya miatt, s elõfordult az is, hogy hiába sminkeltem magam órákig, egyértelmû volt, hogy másnapos vagyok. Szóvá is tették az orvosok, de azt azt mondtam, csak otthon iszom, ez meg magánügy! Nincs vége, lapozzon!
|< Kezd�
< El�z�
1
2
K�vetkez� >
Utols� >|
|
|
Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor egy kattint�ssal nyithat a cikkhez f�rumos t�m�t. |
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!