- Mikorra várjátok a kisbabát?
- Augusztus második felére!

- Ő lesz a második gyermeketek. Terveztétek?
- Igen, egyelőre a tervek szerint haladunk! Ez nem jelenti azt, hogy itt vége, de a másodikat mindenképpen terveztük!

- A lányok szoktak álmodozni arról, hogy mikor mennek férjhez. Te is álmodoztál?
- Persze. Sőt, sorsolást is csináltunk órán. Volt egy Amerikában élő osztálytársunk a gimiben és ő tanított meg bennünket egy ilyen játékra. Pontosan emlékszem, én 23 éves koromra képzeltem az esküvőmet.

-  És így lett?
-  Nem, kicsit csúszott. 2002-ben, 25 évesen mentem férjhez.

- Szegeden a Ságváriban érettségiztél. Utána hogy alakultak a tanulmányaid?
-   Pestre mentem, a Közgazdaságtudományi Egyetemre - ma Corvinus. Itt végeztem, Nemzetközi kapcsolatok szakon.

- Ez egy jó karrierépítési lehetőség egy tehetséges ember számára. A tehetséged adott, lehetőségeid is voltak, mégis férjhez mentél.
-   A kettő nem kell, hogy kizárja egymást. Legalábbis remélem! A Nemzetközi kapcsolatok szakos hallgatókban általában naiv elképzelések élnek a jövőjükkel kapcsolatban. Úgy gondolják, végzés után kinyílik előttük a világ. Természetesen, diplomaták szeretnének lenni. Nem tudják, amit később láthatnak majd, mennyire kevesen tudnak a Külügyben elhelyezkedni a végzettek magas számához képest. Pedig ez a valóság !
   Nekem nagyon nagy szerencsém volt. Épp amikor végeztem, vett új lendületet az a külügyminisztériumi közvélemény-felkészítési munka, amely megelőzte az uniós csatlakozásunkat. 2001. ősze volt. Én annyira nem számítottam arra, hogy a Külügyminisztériumba kerülhetek, hogy majdnem aláírtam egy másik szerződést. De a sors mégis úgy hozta, hogy a Külügyminisztérium EU-kommunikációs részére kerülhettem.

-  Akkor mit gondoltál a jövődről? Családanya leszel vagy karrierier építő nő?
-  Azt tudtam, hogy szeretnék családot. Sőt, nagycsaládot szeretnék. De úgy voltam vele, hogy ezt a kérdést majd megoldja a sors. Összeegyezteti számomra a családanya és a külügyes pályán is működni tudó nő szerepét.

-  És megoldotta?
-  Azt gondolom, igen. Megismerkedtem a férjemmel, összeházasodtunk, s utána, mikor ésszerűnek találtuk és vágytunk is rá, vállaltuk a kisbabát. Akkor született Ádám, aki most kétéves. A Külügyben egyébként épp akkorra alakultak lehetőségek számomra. Mehettem volna külföldre, akár 4 évre. De akkor (is) úgy gondoltam, ha vállalok egy négyéves külföldi utat, akkor 30 éves lennék, mire hazajövök. Az biztos - gondoltam -, akkor szülni már nem fogok. Ezért nem erősítettem rá erre a külügyes pályára. Egyébként is fiatalnak éreztem - érzem - magam, ezért akkor Ádámot választottuk, szerencsére. Nagyon jó döntésnek bizonyult és bizonyul minden percében az életünknek.

-  De hogyan változtattál?
-  Szerencsém volt akkor is. Már terhes voltam Ádámmal, mikor áthívtak a Közvélemény-felkészítési részről a Miniszter Úr Kabinet irodájába, s a terhesség kilencedik hónapjáig ott dolgozhattam. Ádámmal bő másfél évet voltam otthon. S megint csak kedvezett nekem a sors, mert köztisztviselőként visszamehettem 4 órában dolgozni és csak 4 órában kellett Ádámot közösségbe adnunk. 
Most nem egészen egy év után állok fel az asztaltól, hisz mindannyiunk számára az új emberke a legfontosabb pillanatnyilag. Úgy gondolom, amíg a gyerekek kitöltik az életemet, és jól érzem magam, addig otthon maradok. De nagyon bízom abban, hogy letettem az asztalra a Külügyben annyit, hogy megint legyen lehetőségem visszatérni. Azt remélem, így lesz!

Kattintson a folytatásért!