Ön tősgyökeres szegedi?
Igen. Eltekintve azoktól a kisebb - nagyobb megszakításoktól, amit a munkám miatt külföldön töltöttem, Szegeden élek.
Milyen emlékei vannak az iskoláiról?
Az én életem sosem volt valami egyszerű. Már általános
iskolában sem voltam rossz tanuló, bár soha nem voltam kiváló. Valahogy
mindig úgy jött össze a világ körülöttem, akkor szedtem össze magam,
amikor nagyon kellett: általános iskolában négyes tanuló voltam, de
nyolcadik évvégén jeles lettem. Gimnáziumban is négyes bizonyítványom
volt, de az érettségim ötös lett. Egyetemen sem kellett tandíjat
fizetnem soha, és csak a diplomavédésem lett jeles.
Az első �csavar� ott volt az életemben, hogy gépipari
technikumba akartam menni annak idején, de sajnos elrontottam a
matematika felvételimet, és akkorra már lezárultak a gimnáziumi
felvételik. Szegény édesanyám szaladgált azután, hogy azért valamelyik
középfokú intézménybe felvegyenek, és legalább érettségim legyen.
Felvettek a Radnóti Gimnáziumba, de csak azzal a feltétellel, hogyha
majd felépül a Tisza - parti - a mostani Széchenyi - Gimnázium, akkor
az egész osztályt átrakják oda. Annak rendje és módja szerint a
gimnázium kicsit lassan épült. Három évet jártam a Radnótiba, és a
negyedik évben érettségiztem az akkori Tisza - parti Gimnáziumban.
Aztán a második kitérő: makacs gyerek voltam, és harmadéves
gimnazista koromban összevesztem az akkori kémia tanárnőmmel - ma már
jótékony homály fedi az okokat - azt hirdettem, hogy ha a feje tetejére
áll, akkor is vegyész lesz belőlem. Szerencsére nem lett igazam, mert
az egyetemi felvételin nagyon rosszul szerepeltem a kémia felvételin,
de matematikából és fizikából tisztességesen szerepeltem. Ennek az lett
a következménye, hogy felvettek matematika - fizika szakos tanárnak.
Amikor elmentem egyetemre, a szüleim azt mondták: lakni mindig
lakhatok otthon, enni is ehetek otthon, annyi mindig lesz, hogy nekem
is jusson, de a ruházkodásomról saját magamnak kell gondoskodnom.
Ezért, ahogy az egyetemre kerültem, elkezdtem tanítani. Persze nem az
okos gyerekeket, hanem a butákat. Egy év után láttam, hogy abból
tragédia lesz, ha én elmegyek tanárnak. Mert vagy megbuktatom a fél
osztályt, akkor a szülők tiltakozni fognak, az igazgató be fog hívatni,
és akkor engem ki fognak rúgni. Ha nem buktatom meg a fél osztályt,
akkor a saját elveimmel kerülök majd ellentétbe, és akkor vélhetően az
lett volna, hogy előbb - utóbb elkezdtem volna inni, és kirúgtak volna.
Ma már persze tudom, hogy az élet sokkal árnyaltabb, de akkor ez nagyon
igaznak tűnt. Másodéves voltam, amikor a programtervező - matematikus
csoportnál megürült egy hely, és néhány különbözeti vizsga letétele
után átvettek. Így végül matematikus lettem, és ezt soha nem bántam
meg. A harmadik kerülőt az jelentette az életemben, hogy eredetileg nem
akartam a felsőoktatásban tanítani, az ún. akadémiai karriert nagyon
távolinak találtam. Láthatja: Az én életem mindig abból áll, hogy nem
akartam valamit csinálni, és végül mégis azt csináltam. Lehet, hogy
valaki mindig fogta a kezem, és ha eltévelyegtem, mindig rálökött a
helyes útra.
Milyen pályafutást szánt magának?
Szerintem az az igazán érdekes matematika, aminek nagyon szép
és tiszta elmélete van, de a gyakorlatban használható. Ezért én 1971 -
ben, amikor végeztem, úgy döntöttem, hogy elmegyek egy
tervezővállalathoz matematikusnak. Ott töltöttem öt évet.
Akkoriban az iparvállalatoknál nagyon nagy státuszszimbólum
jellege volt annak, hogy ők matematikust használtak fel. Arra azért
büszke vagyok, hogy Gyulán még áll a Húskombinátnak egy olyan vasbeton
keretszerkezete, amelynek méretezését azon számítógépes munka alapján
készítettek a statikusok, amelyet én írtam meg. De a negyedik évben már
világosan látszott az, hogy ha ott maradok, mindent elfelejtek abból,
amit tanultam. Akkor jelentkeztem az egyetemre, hogy szeretnék mégis
visszajönni, mert úgy gondolom, nekem ez jobb lesz. 1976 - ban jöttem
vissza az egyetemre. 1992 - ig a JATÉn dolgoztam. 1992 - ben egy
félévre elmentem a Műszaki Egyetemre Pestre, és aztán onnan pályáztam
meg a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola által meghirdetett állást.
Ezek szerint visszahúzta a szíve Szegedre.
Szegeden szeretek élni, ez kétségtelenül így van. Nyílván
sokan tudják, hogy külföldön is van lehetőségem. Ott sokszor
megkérdezték tőlem, - főleg a rendszerváltás környékén - ugye, kint
marad, de mindig nemmel válaszoltam.
Sosem járt olyan helyen, amely annyira megragadta, hogy elhagyta volna érte Szegedet?
Nem szeretnék nagyon fennkölt lenni, de azt mondom, hogy én
magyar vagyok. Magyarországon érzem legjobban magam. Ennek különböző
okai vannak: mások szerint is elég jól beszélem a németet, angolul is
tudok, de sajnos nem tudom olyan pontosan kifejezni magam egyetlen más
nyelven sem, mint magyarul. Nem érzem annyira az árnyalatokat, és ha
már gondolkoznom kell azon mit hogyan mondjak ki, az már nem ugyanaz.
Nagyon sok jó ismerősöm van külföldön, nagyon jó munkalehetőségeket
találtam külföldön, de mindig azt mondtam, bárhova is megyek külföldre,
ott másodrendű állampolgár lehetnék. Magyar vagyok, itt szeretek élni.
S ez nem valami �firle- francos hazafiasság�, én tényleg itthon érzem
jól magam, ide szeretek hazajönni.
A gyerekei jövője miatt sem gondolta azt soha, hogy inkább kint marad?
Ebből a szempontból nagyon szerencsés ember vagyok. Egyrészt,
mert a kisfiam akkor kezdett el tanulni a felsőoktatásban, amikor a
rendszerváltás után az International Bussines School elindult. Így ő
angol nyelvű iskolában, az első évfolyamban végzett, és ennek
megfelelően a legjobb állások közül válogathatott. Most a CIB banknál
van, és éppen a feleségével május elején készülnek Amerikába két és fél
évre.
Nem fog hiányozni? Két és fél év nagyon hosszú idő.
Természetesen hiányozni fog, de az a helyzet, hogy neki is
építenie kell a karrierjét, és ez azért olyan lehetőség, amit illik
kihasználni. A kislányom meg idejár a Főiskolára.
Az eddig elmondottak alapján Ön egy elég racionális gondolkozású ember.
Igen. Azt hiszem ez így van, tényleg racionálisan gondolkozom.
Úgy gondolom, ez nem olyan nagy baj. Ez valószínűleg a szakmámból
kifolyólag is így van, de az elmúlt ötven év is megtanított arra, hogy
két lábbal álljak a földön.
Huszonéves korában is ilyen volt?
Későn érő típus vagyok. Ha nekem például három - négy évvel
ezelőtt valaki azt mondja, hogy főigazgató leszek ezen a Főiskolán,
biztosan kinevettem volna. Soha semmilyen pozícióra nem készültem. Erre
sem. Azért azt kimondhatom, hogy ma nagyon szívesen csinálom.
Ez kihívást jelent Önnek?
Azt.
Meg tud felelni a saját magával szemben felállított elvárásoknak?
Akkor, amikor úgy döntöttem, hogy megpályázom a főigazgatói
posztot, azt nagyon komolyan gondoltam. Úgy gondoltam, képes vagyok a
főigazgatói feladatokat ellátni, képes vagyok a főiskola érdekeit
képviselni, képes vagyok a főiskola dolgozóinak olyan feltételeket
teremteni, mind formailag, mind tartalmilag, ami jó az embereknek.
Optimizmust tudok nekik adni, tartalmat tudok nekik adni, és ezért
pályáztam. Egy nagy előnyöm volt: azt hiszem, ma ezt úgy mondják, hogy
én ezért az állásért nem kapartam. Tehát úgy voltam vele, hogy
szeretném ezt csinálni, van bennem elég erő hozzá, és semmi baj nem
lesz, ha ez nem sikerül. Mert hát mi történt volna? A tanszéken
dolgoztam volna tovább, segíteném a fiatalabb kollégáimat, igyekeznék
előrehaladni a magam szakmájában, próbálnék példát mutatni. Menne
tovább minden a régi kerékvágásban.
Hogyan látja, nehéz ez a feladat? Hogyan értékeli a saját munkáját?
Amikor kineveztek, akkor látszott meg, hogy ez mekkora nagy
falat. Azt, hogy ezt jól, vagy rosszul teszem, nem nekem kell
eldönteni. Majd a kollegák döntenek. Két év múlva lesz ismét választás,
és ha én is szeretnék indulni és a közösség is úgy dönt, hogy
megválaszt, akkor együtt folytatjuk tovább, ha nem, akkor majd más
feladatok várnak. Nem érzem azt, hogy ettől félresiklana az életem.
Hogyan válogatja meg közvetlen kollegáit?
Van egy nagyon fontos dolog, amit évekkel ezelőtt fogalmaztam
meg, de a mai napig igyekszem alkalmazni: ha mindenki csak annyit tud,
amennyit én tudok, akkor az egyikünk felesleges. Nem tudom, hogy kinek
mi az általános felfogása a vezetői pozícióról, de az enyém az, hogy
csak olyan munkatársakkal szeretem magam körülvenni, akik valamilyen
értelemben többet tudnak, mint én. Ha tévedek, és rosszul választok,
akkor attól szép csöndben megválok.
Önt
a legutóbbi tanácsülésen megválasztották a stratégiai bizottság
elnökének. Mi ennek a bizottságnak a funkciója, és mi az ön feladata?
Ez a bizottság az egyik �legsúlyosabb bizottság� lesz a
Szegedi Tudományegyetemen. Ennek a bizottságnak lesz az a feladata,
hogy felvázolja azt az irányvonalat, amelyen a Szegedi
Tudományegyetemnek előre felé kellene mennie. A problémát ott látom,
hogy az alapokat az elkövetkező 3 - 5 évben kell lerakni. Aki ezt a
munkát végzi, az nem fogja élvezni a munka gyümölcseit, de édessé
teheti azt az őt követőknek. A veszély ott van, hogy csak érezni lehet
a jó irányt, és túl sok az egyéni érdek. Aki azt hiszi, hogy ez a
József Attila Tudományegyetem folytatása, vagy, hogy ez a kinőtt Juhász
Gyula Tanárképző Főiskola egyetemi keretekben, az óriásit téved. Ez egy
új egyetem. A kezdésnek vannak nagyon szerencsés elemei, hiszen az
egyetem létező felsőoktatási intézmények egyesülésével jött létre. Így
a hagyományokat, az oktatási tapasztalatokat, a kutatási eredményeket,
a hazai és nemzetközi kapcsolatokat mind hozza magával. Ez valahol
borzasztó nagy hátrány is. Hadd mondjak egy hasonlatot. Azt mondták a
közelmúltban nekem, hogy tulajdonképpen az egyesült egyetemben lévő
karok úgy kell, hogy viselkedjenek, mint egy családban a gyerekek:
tudomásul kell venni, hogy egyszer az egyik gyerek kap egy kicsit
többet, aztán a másik. A családban mindenki tudja, hogy előbb - utóbb
hozzá fog jutni a cipőhöz, a ruhához, a szórakozáshoz, mindenhez. Erre
azt mondtam annak a kollegámnak, aki ezt mondta, hogy ez igaz akkor, ha
a gyerekek első házasságban születtek, és mindkettőnek az anyja és az
apja ugyanaz. De ha a gyerekek már különböző házasságban születtek, és
a második házasság eredményeképpen érett gyerekeket visszünk egy
házasságba, akkor sajnos, ez nem így működik. Hanem mindenki nagyon
figyel arra, hogy az ő gyereke pontosan megkapja azt, amit eddig
megkapott, mert azt biztosítani akarja neki. Az integráció pedig a
karok második házasságával jött létre, és a házasfelek nem mindig
gazdag családból származnak. Egy integrációban nagy türelemre,
megértésre, és sok - sok kompromisszumra van ahhoz szükség, hogy ebben
a második házasságban mindenki jól éljen.
Ha nem lenne ennyire elfoglalt ember, mivel töltené legszívesebben az idejét?
Valószínűleg ugyanezt csinálnám. Megmondom, miért: nem
dolgozom. Nem tudom megfigyelte - e már, hogy a magyar nyelvben van
ennek a szónak egy pejoratív értelme. Az nem lehet jó, ha valaki
dolgozni megy. Mindig azt szoktam mondani: bemegyek az intézetbe. Velem
számtalanszor előfordul, hogy hétvégeken is a szakmámmal foglalkozom,
vagy történetesen olyan egyetemi anyagot olvasok, amire hét közben nem
jut időm. De ez engem szórakoztat. Ha nem ezt csinálnám, akkor
vélhetően hiányozna, és keresném a módját annak, hogy olyat tegyek,
amit szívesen végeznék. Azt meg kell, hogy mondjam, azért utazni is
nagyon szeretek.
Utazás! Svájcot többször említette.
Ott dolgozom. Ott valóban dolgozom egy cégnél, mert ott pénzt keresek.
Mi a véleménye az országról?
A jó sorsom úgy hozta, hogy a világnak nagyon sok országában
jártam Ausztráliától az Egyesült Államokig, Szingapúrtól Hollandiáig.
Tényleg nagyon sok helyen voltam. Az első, amit le lehet szögeznem,
igaz az a hír, hogy Svájc a világ egyik leggazdagabb országa. Szeretem
Svájcot abban az értelemben, hogy gyönyörű tájai vannak, hogy tisztaság
van, rend van, jólét van, mindenki tudja a dolgát. Ami nem tetszik
Svájcban: az emberek nagyon zárkózottak. Tényleg nagyon befele
fordulnak. Ha kicsit kiélezem a helyzetet, akkor azt mondhatom, biztos
van Svájcban olyan két kollegám, aki egymás melletti szobában dolgozik,
mondjuk öt éve, de lehet, hogy nem tudja, van - e gyereke a szomszéd
szobában ülő kollegájának. Még nem láttam például két svájcit együtt
távozni a munkahelyéről. Bent remekül elvannak, mint munkatársak. De
nem érdekli a szomszédjának a sorsa, nem érdekli, hogy mit fog csinálni
munka után. Nagyon visszahúzódóak, nehezen fogadnak be idegeneket,
külföldit meg még nehezebben.
Önnek hogyan sikerült?
Nem panaszkodhatok, de ennek több összetevője van. Elsősorban
azért, mert a cég két tulajdonosával vagyok nagyon jó viszonyban, ez ad
a többiek előtt egyfajta respektet. Másrészt meg vállalom, hogy én
mentem oda, nem ők jöttek ide, tehát nekem kell hozzájuk
alkalmazkodnom. Ez nekem nem esik nehezemre. Ha kimegyek, aszerint kell
élnem, ami ott a szokás. Mondok egy példát. Mindig meg szoktam állni a
zebra előtt, még akkor is, ha a járókelő csak a zebra szélén áll. Mert
kint ezt szoktam meg. Azt, hogy udvarias vagyok. Más azt mondja nekem,
aki mellettem ül az autóban, hogy miért nem darálod el őket? Mert nem
ahhoz vagyok hozzászokva. Nagyon sokat tanultam kint. Amit például
onnan hoztam magammal, az az, ami itt a Főiskola épületében látható.
Előbb - utóbb mindenki tiszteletbe fogja tartani azt, hogy itt rend
van. Még az is, aki otthon ehhez nem szokott hozzá. Azt valahogy mélyen
magában mindenki érzi, hogy ami tiszta, azt nem illik összekoszolni,
ahol rend van, ott nem illik rendetlenséget csinálni, a folyosón nem
szabad a szemetet eldobálni, és nem szerencsés cipővel a falnak
támaszkodni. Amióta én vagyok a főigazgató, kell, hogy látsszon az,
hogy nagyobb rend van. Ez szép lassan tudatosulni fog mindenkiben.
Nagyon fontosnak tartom azt, - ez oktatókra és a hallgatókra is
érvényes - hogy, aki belép a Főiskola kapuján, az tudja azt, hogy a
Tanárképző Főiskolára jött be, és amikor a diplomáját megkapja, tudja
azt, hogy innen távozott.
Árvai Mara
Hozzszlsok Kedves Olvas! Jelentkezzen be s akkor hozzszlhat a tmhoz!