Tudósok és tanítók
Hetényi Magdolna az Akadémia rendes tagja
Hetényi Magdolnát, a Szegedi Tudományegyetem ásványtani, Geokémiai és Kőzettani Tanszék tanszékvezető egyetemi tanárát a levelező után rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia.
Fülöp Ferenc a GYTK első akadémikusa
Gyüdi Sándor, a karmester és matematikus
dr. Molnár Gyula ornitológus, zenész és fotóművész
Beszélgetés Csörgő Sándor akadémikussal
Ötvös Péter 60 éves
Universitas
SZTE Hírlevél
Orvosbálinvitáló
SzTE hírek
Hol születnek a döntések? – A Nobel-díjas Bert Sakmann előadása Szegeden
Programajánló
November 2017
H K S C P S V
30311 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3
Ebben a hónapban
Hírfolyam
14:42 
Csongrád megyében is támogatják a Mintamenza program terjedését
14:41 
Ukrán válság - Az oroszok hajók elsüllyesztésével foglyul ejtették az ukrán flotta egy részét
14:40 
Ukrán válság - Orosz lap: Viktor Janukovicsot állítólag infarktussal kórházban kezelik
14:38 
Versenyuszoda épül Gödöllőn
14:36 
Ukrán válság - Magyar katona vezeti az EBESZ katonai megfigyelőit
13:44 
Diszkótragédia - Fenntartotta a korábbi jogerős ítéletet a Kúria a West Balkán-ügyben
Szeged
Szegedi hírek
Bőrgyógyászati távkonzultációs rendszert fejlesztettek Szegeden
Színházi világnapi programok Szegeden
Elfogadták szegedi önkormányzat 2014-es költségvetését
FIGYELEM! MENETREND MÓDOSÍTÁS!
Elindult az utastájékoztató-rendszer tesztüzeme a szegedi megállókban
Universitas
SzTE hírek
Új gyakorlórendelőt adtak át az SZTE Fogorvostudományi Karán
Hol születnek a döntések? – A Nobel-díjas Bert Sakmann előadása Szegeden
Magazin
Zenei hírek
Gitárprímás Szegeden
Macy Gray a SZIN egyik legnagyobb sztárja
Uccai dumák
Az ítélet rád méretett
Bulvár
Felmentették Vajnai Attilát az önkényuralmi jelkép viselésének vádja alól
Roma családokat fenyegettek Tapolcán
Játék
South Park Rally
Vonatozzunk a számítógépen
Buli
HunDeep
PEAT
Autók
Nyolc Corvette-ritkaság zuhant bele egy víznyelőbe Kentuckyban
Tudósok és tanítók Tudósok és tanítók
Beszélgetés Kristó Gyula történészprofesszorral
Munkatársunktól   2004 September 29, Wednesday  

Ebben az évben Kristó Gyula, a JATE történészprofesszora lett a szabad királyi várossá nyilvánításának 500. évfordulóját ünneplő Szeged díszpolgára. A kitüntetés egyaránt szólt a nemzetközi rangú, iskolateremtő középkorásznak, a fontos egyetemszervező munkát végző egyetemi tanárnak, az eddig 68 önálló kötetet, több száz tanulmányt publikáló szerzőnek és természetesen a Szeged története című ötkötetes monográfia szerkesztőjének. Kristó professzorral - akit a szorosan vett történeti témák mellett irodalomtörténeti, történeti folklorisztikai, névtani, demográfiai és nyelvtörténeti témák is foglalkoztatnak, s aki az Anjou-kori oklevelek közreadásával most óriási szolgálatot tesz a magyar középkorkutatásnak - egyetemi szobájában beszélgettünk.
  Hozzászólások Nyomtat E-mail PDF
 

 

Névjegy 

Született: Orosháza, 1939. július 11.

Tanulmányok: JATE BTK magyar-történelem-latin szak (1957-62.)

Életút: 1962- a JATE oktatója, 1978- egyetemi tanár, 1983-95 taszékvezető, 1978-79 a BTK dékánhelyettese, 1987-89 dékánja, 1979-82 rektorhelyettes, 1982-85 rektor. 1982-88 a TMB tagja, 1980- az MTA Törtenettudományi Bizottságának tagja. 1994- az MTA Közgyűlésének tagja. 1985-95 a Magy. Tört. Társulat ig.választmányi tagja. 1991- a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottságának tagja. A Történelmi Szemle szerkesztőbizottságának tagja. A Szeged története várostörténete monográfiasorozat szerkesztője. A történettudomány kandidátusa (1969), doktora (1977). Szent-Györgyi Albert-díj (1994), Szűcs Jenő-díj (1996), MTA tagja (1998) Szeged város díszpolgára (1998)

Főbb művei: Csák Máté tartományúri hatalma (1973), Adatok "korai" helyneveink ismeretéhez I-II. (társszerző, 1973-74), A XI. századi hercegség története Magyarországon (1974), Az Aranybullák évszázada (1976), Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához (1976), A rozgonyi csata (1978), A feudális széttagolódás Magyarországon (1979), Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig (1980), Tanulmányok az Árpád-korról (1983), Az augsburgi csata (1985), Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum I. Textus (társszerző, 1985), Az Árpád-kor háborúi (1986), Az Árpád-házi uralkodók (társszerző, 1988), A vármegyék kialakulása Magyarországon (1988), Az Anjou-kor háborúi (1988), Az államalapító (szerk., 1988), Anjou-kori oklevéltár I-IV. (1990-96), Az Árpád-ház tündöklése és hanyatlása (1992), Die Arpadendynastie. Die Geschichte Ungarns von 895 bis 1301 (1993), A Kárpát-medence és a magyarság régmúltja (1993), Honfoglaló fejedelmek: Árpád és Kurszán (1993), Korai magyar történeti lexikon (főszerk., 1994), A történeti irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig (1994), A magyar állam megszületése (1995), Az Árpád-ház uralkodói (Makk Ferenccel, 1995), Magyar honfoglalás - honfoglaló magyarok (1996), Hungarian History in the Ninth Century (1996), Honfoglalás és társadalom (1996), A székelyek eredetéről (1996), A magyar nemzet megszületése (1997).

 

- Professzor úr, hogyan emlékszik vissza gyermekkorára? Milyen élmények, hatások befolyásolták későbbi pályaválasztását?

- Nem értelmiségi közegből indultam, szüleim, nagyszüleim kétkezi munkások voltak. Apai ágon hódmezővásárhelyi, anyai ágon orosházi származású vagyok. Gyerekkorom egyfelől roppant nyugodtan és békésen telt, egyetlen gyermeke voltam szüleimnek. Tízéves koromig mindkét nagyszülőnk velünk együtt élt, tehát háromgenerációs családban nőttem fel, ahol négy felnőttre jutottam egyedüli gyerekként. Így törődéshiánnyal, kicsapatottságérzéssel nem találkoztam. Ez azért fontos, mert az idegrendszeri stabilitás, a világlátás, a fészek melege életre szóló útravalót jelentenek. Másfelől ezek az évek nagyon zaklatott korszakban teltek. Ha valaki 1939 júliusában születik, akkor öntudatlanul is átélője annak, hogy két hónap múlva kitör a világháború, amelybe két év múlva Magyarország is belép, s arra eszmél a világból, hogy közeledik a front, menekülnek az emberek. Jól emlékszem, Orosházán szintén voltak bombázások, a házunktól fél kilométerre is becsapódott egy hatalmas lövedék. Egyszerre volt ez nagyon szép és nagyon riasztó világ. Amire ezekből az évekből legszívesebben gondolok vissza, s ami egész pályámat alapvetően meghatározta: egy végtelenül tisztességes, abszolút korrekt, hagyományőrző, értékeket elismerő, tisztes szegénységben élő falusi környék volt miénk, ahol mindenkinek megvolt a megélhetést éppen csak hogy elemi szinten biztosító foglalatossága. Ahol mindenki pontosan tudta, mi a dolga, s azért mire számíthat. Olyanfajta félig paraszti, félig iparos világ volt ez, ahol nem voltak identitászavarok. Ebbe a világba nőttem bele, és azt az életreszóló útravalót kaptam, hogy az emberi tisztesség, a becsület, a szavatartás a világon a legfontosabb értékek. Református vallásra kereszteltek, evangélikus népiskolában kezdtem meg tanulmányaimat. Később a város legnagyobb állami iskolájába kerültem, majd 1953 és 1957 között a Táncsics Mihály Gimnáziumba jártam, ami kétségtelenül az intellektus csúcspontjának számított Orosházán.

- Az eddigiekből arra következtetek, tanárainak is meghatározó szerepük lehetett a továbbtanulásában...

- Gyerekkoromtól kezdve igazából egyetlen dolog érdekelt: a betű. Nagyapámnak volt egy cséplőgépe, unokatestvéreim állandóan annak a kallantyúit rángatták. Engem csodabogárnak tartottak, mert nem tartottam velük, hanem a házban található Est lapokat és a Tolnai Világlapja példányait búvárlottam. Azt hiszem, egész pályám szempontjából nagy jelentősége volt annak, hogy mint eminens diákra, felfigyelt rám Juhász Antal, a gimnázium igazgatója. (Ő később Szegedre kerülvén a Ságvári gimnázium igazgatója lett, fia pedig ma professzorkollégám az egyetemen.) Harmadikos koromban a kezembe adta a 19. századi klasszikus magyar irodalom legjavát. Meghívott a lakásába, amire élesen emlékszem ma is, mert életemben akkor láttam először polgári ízléssel berendezett, úgynevezett úri lakást, ahol nem sublót és komód, hanem könyvszekrények álltak a szobában, parketta volt és fürdőszoba.

- Milyen művek voltak önre a legnagyobb hatással?

- Vörösmarty és Madách összes művét végigolvastam. Emlékszem, a Cserhalom és a Zalán futása különösen megragadta a fantáziámat.

- Így már érthető, honnét ered az érdeklődés a korai magyar történelem iránt...

- Akkor oltódott belém, hogy része vagyok egy nagyobb közösségnek. A múlt a 19. századi reformkor klasszikus-romantikus költőivel fogott meg. A továbbtanulás szempontjából soha nem is jött más szóba, csak a szegedi egyetem. Az ötvenes években Orosháza szemszögéből Budapest irdatlan és beláthatatlan messzeségben volt. Az akkori infrastrukturális viszonyok között egy orosházi munkásember fia nem is gondolhatott arra, hogy a fővárosba menjen tanulni. Számunkra akkor Szeged volt "a" város. Juhász Antal hatására akkoriban még irodalmár akartam lenni. A magyar szak volt a kabát, s hozzá a szűkös kínálatból a történelmet választottam gombnak.

- Mikor fordult meg a dolog?

- Az egyetemen hosszabb folyamat eredményeképpen jutottam el a történelemhez, ebben szerepe volt tanáromnak, Karácsonyi Bélának, akihez már első évtől oklevélolvasásra jártam, bár latinul még semmit sem tudtam, csak az egyetemen kezdtem el tanulni. Amíg másodév végén nem választottam középkori történeti szakdolgozati témát, inkább magyarosnak számítottam. Akkor történt meg a legfontosabb fordulat: a történelem lett a kabát, s a magyar szak a gomb hozzá.

- Hogyan emlékszik az egyetem akkori szellemiségére, oktatóira?

- A szegedi egyetem bölcsészkarán az ötvenes évek nem értek véget 1956-ban, sőt bizonyos történészrégiókban még a hatvanas években is olykor-olykor az ötvenes években éreztük magunkat. Egyes oktatók továbbra is készítettek a hallgatókról káderlapokat. Az osztályszempontok mindenek felett álltak. Előszeretettel szóltak bele a hallgatók magánéletébe. Erőteljes késztetések voltak a politikai állásfoglalásra. Nem hagyták autonóm módon szerveződni a hallgatókat, hanem a maguk céljai érdekében tudatosan irányították őket. Létezett egyfajta besúgói rendszer, amit egyes tanárok - különböző hatásfokkal - működtettek. Az egyetem bizonyos történészrészlegeinél nem a tudományos munka volt a meghatározó, hanem a mozgalmi tevékenység. Egyik-másik ezek közül nem volt rossz oktató, de amit tanítottak, az színtisztán dogmatikus valami volt. Úgy gondolták, a történelem arra való, hogy az elméletet igazolja, s nem a történelem tanulmányozása hoz létre és alakít elméleteket. A dogmatikus, sztálinista értelemben vett, nagyon vulgarizált marxizmus a mindennapjainkban is jelen volt, erről vitatkoztunk éjszakánként a kollégiumban. Voltak olyanok, akik azt mondták, a népi demokrácia egyetemének, a proletárdiktatúrának az a feladata, hogy mindenkit a rendszer egyszínű katonájává neveljen, s legyünk örök életünkre hálásak, hogy mi lehetünk azok, akik a fáklyát fogjuk vinni. Másokkal együtt én is sokáig hálás voltam az elmúlt rendszernek, hogy faluszéli gyerek létemre egyetemi diplomát szerezhettem, egyetemi oktató lehettem. A hálában nem nagyon volt közöttünk vita, de abban már igen, nekem az-e a dolgom egy életen keresztül, hogy egy elméletet szajkózzak, s tényeket tüntessek el, söpörjek szőnyeg alá csak azért, hogy az elmélet kristálytisztasága ne szenvedjen csorbát. Nagyon hamar megértettem, nekem az a dolgom, hogy új ismereteket adjak, és a tények alakítsanak ki maguknak elméletet. Történetfilozófiai, életfilozófiai, ontológiai kérdéseket vitattunk meg, az egész kollégiumi időszak alatt azt a kérdést jártuk körül: mi végre vagyunk a világon. Később, Tamási Áron Ábel Amerikában című regényét olvasva rájöttem, az író megfogalmazott valamit, amiről a mi vitáink is folytak. A regényből azt a híres mondatot szokták idézni, amit a néger mond Ábelnek: "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne." Úgy érzem, fontosabb, amit Ábel felel erre: "Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk." Később jöttem rá, hogy egész pályám ehhez a gondolathoz igazodik. Valahol otthon lenni - nem csak egy fizikai helyet jelent. Az egyetem legnagyobb élménye: nem hagytam, hogy maga alá gyűrjön a dogma, s hogy nekem kelljen egy elméletet kiszolgálnom. Minden elmélet sápadt és halovány az élet sokszínűségéhez képest. Már egyetemista koromban tudtam, hogy nekünk nem a tarka és zegzugos világot tanítják, tisztelet a nagy tanáregyéniségeknek, Wittman Tibornak, bizonyos szempontból Mérei Gyulának. Irodalomból például Király Istvántól nagyon osztályszemléletes irodalomtörténetet tanultunk, Pándi Pál is tartott előadásokat egy évig. Az Aczél-kör legbelsőbb tagjai, markáns marxisták tanítottak. Tőlük nagyon egy szempontból nézett világra kaptunk rálátást. Valahol az ösztöneimben már akkor éreztem - talán mert Orosházán az egyik szomszédunk kupec volt, a másik szíjgyártó, a következő kereskedő, a negyedik pedig fagylaltos -, hogy a világ sokkal bonyolultabb, mint ahogyan a marxizmus homogén egyveretűségében próbálja mutatni. Egy hihetetlenül tarka népi világból jöttem, s a zsigereim tiltakoztak az ellen, hogy beskatulyázzanak és egy dogma egyenes útján haladva kiemeljem azokat a tényeket, amelyek igazolják, és rossz bűvész módjára tüntessem el a nagy kalapban azokat, amelyek nem igazolják az elméletet. Nagy élmény volt, amikor ráébredtem, hogy ehhez képest mást kell csinálnom.

- Diploma után rögtön az egyetemen maradt; remélte, hogy változtathat a viszonyokon?

- Nem vagyok forradalmi alkat, 1962-ben nem azzal a tudattal léptem be oktatóként az egyetem kapuján, hogy meg fogom változtatni a világot. Jó ideig megmaradtam marxistának, csak nem voltam dogmatikus. Történelmi távlatból ma már sokan hajlamosak azt gondolni, hogy minden marxista gondolkodásában lerobbant valaki volt. Anyagelvű történész voltam, ebbeli tulajdonságaimat azóta is megőriztem. Marxistáktól teljesen szokatlan módon a tényeket maximálisan előtérbe állítottam. Ha van történetírói munkásságomnak egyéni jegye, akkor az elsősorban az, hogy rendkívül forrástisztelő, adatszerető, ténytisztelő történész vagyok, és nem vagyok hajlandó a tényeket különböző elméletek szolgálatába állítani. A legtöbb munkám azzal kezdődik vagy azzal végződik, hogy minden kérdés egyedi vizsgálatot igényel. A történelemben nincsenek sémák, sablonok. Először metodikájában szakítottam a marxizmussal. Nem úgy viselkedtem, mint sok marxista történetíró, aki nem kutatott, mondván, Marx azt már úgyis megmondta. Neves pályatársaim idézeteit tudnám sorolni: adott az elmélet, ahhoz megkeresem a megfelelő adatokat, a többiről nem szólok. Ezzel szemben nekem az volt a véleményem, hogy mindent tisztességesen kutatni kell. Az más kérdés, hogy akkor még talán túlzottam élt bennem, hogy a séma szerint építkezzem. De már voltak "forgácsok", amelyek kihullottak a rendszeren, mert nem tudtam beilleszteni őket. Így indult el bennem a kétkedés folyamata, s rájöttem, hogy nemcsak a dogmákkal van baj, hanem a dogmátlanított elmélettel is, tehát azzal, hogy a történelem meghatározója az osztályharc. Ebbe a rendszerbe kezdtek nem beilleszkedni a "forgácsok". Egyéni motivációk is tovább taszítottak a marxizmustól, s közelítettek egy izmusoktól mentes történetfelfogás felé. Ami a szomszédos országokban a magyar történelemmel történt, az a világon párját ritkító jelenség. A középkori magyar állam területéből hét környező ország részesedik, s ezek megpróbálták a maguk 20. századi szempontjait érvényesíteni a középkori magyar történelemmel szemben. Ezt ráadásul marxisba köntösben tették, így duplán éreztem, hogy egy dogma szorításába került a magyar történetírás. Ez vezetett el ahhoz, hogy már a hetvenes években nagyon kemény vitákat folytattam szovjet, román, szlovák és horvát történészekkel. Időnként jöttek válaszok, s olyankor tényleges tudományos polémiává változott a vita, időnként pedig süketek párbeszédét folytattuk.

- Melyik volt az első olyan munkája, amelyre a szakma felkapta a fejét, beszélt róla, jegyezni kezdték önt?

- Szerencsém volt! Az első kismonográfiám három évvel a diploma után, 1965-ben jelent meg. Erre már országosan felfigyeltek, mert olyan elesett állapotban volt a magyar középkor kutatása, hogy ha valaki írt egy ötíves kismonográfiát a Szent István halála utáni esztendőkről, az a szakmát feltétlenül felrázta. Az egyetemen csak ötödévben derült ki, hogy végül a történelem tanszéken maradok. (Nyíri Antal professzor úr is szeretett volna maga mellé venni a nyelvészeti tanszékre.) Diploma után úgy gondoltam, előbb olvasnom kell, s csak utána publikálni, ezért három évig kutattam első munkámhoz, a Megjegyzések az ún. pogánylázadások kora történetéhez. Ezt a munkát számomra teljesen meglepő módon a Szabad Európa Rádió 1965-ben politikai felhanggal ismertette: egy magyar történész írt egy olyan kismonográfiát, amelyben erőteljesen kifejezi a magyarság nyugati irányú elkötelezettségét, és a nyugati eszmék iránti vágyódását. Valóban erről volt szó a könyvben, de természetesen azt már a Szabad Európa munkatársai gondolták hozzá, hogy ennek kódolt üzenet értéke van. Semmi kódolt üzenet nem volt benne! Soha életemben nem írtam kódolt üzenetes munkákat, mert soha nem voltam politikus. Ez a munkám annyiban is berobbanást jelentett, hogy rögtön megjelentek nálam az elhárítástól, hogy kifaggassanak, milyen kapcsolatom van a Szabad Európával.

- Hogyan került az írás a Szabad Európához?

- Fogalmam nincs. Valaki valahogyan kijuttatta. Lényegében azt írtam le ebben a tanulmányban, hogy Szent István halála után a nagy kérdés az volt: visszatérünk-e a keleti pogánysághoz, vagy pedig csatlakozunk a nyugati típusú feudalizmusho?. Arany Jánossal szólva "gondolta a fene", hogy ennek politikai sugallata lesz. Ezután már jegyeztek a Szabad Európánál, s több munkámat is ismertették. Mindez a szakmában is rám irányította a figyelmet. Később már nem jöttek el hozzám a belügyesek, én sem mentem hozzájuk. A szakmában azóta is mindig egy kicsit az érdeklődés homlokterében vagyok. Bizonyos dolgok, például a kettős honfoglalás kérdésében László Gyulával folytatott nyílt vitám, vagy legfrissebben a nomadizmus kérdésében folytatott polémiáim is a figyelem központjában tartottak.

- Milyen tulajdonság a legfontosabb ahhoz, hogy valakiből jó középkorász legyen? Szorgalom? Kitartás? Fantázia?

- Az alázatot tartom a legfontosabbnak. Aki egyáltalán ilyen pályára gondol, abban szorgalom bizonyára adott. A tehetség nem megfogható dolog, az bizonyítandó. A középkorkutatás nagyon munka- és időigényes szakterület. Itt nem két könyvből kell egy harmadikat írni, nem egy dogmához kell igazítani néhány gondatlanul összefércelt adatot. A középkor nem annyira politikummal átszőtt terület, ezért erre vonatkozóan a marxi elmélet sem volt úgy kidolgozva, mint a modern korra nézvést. Könnyebb dolgom volt új eredményeket hozni, mert nem volt annyira erős az ideológia. Épp azért, mert ebből a korszakból kevesebb az adat, nagyon keményen meg kell küzdeni mindenért, és sokféle ismeretanyagra van szükség. Alázat kell ahhoz is, hogy fejet hajtsunk a tények előtt. Ez a munka egyfajta speciális életmódot is követel. Természetesen nem kolostori műfaj a középkorkutatás, ahol csak a legszigorúbb időbeosztással lehet dolgozni, de az is biztos, hogy nem fürdővárosokat kedvelők, mondén életet élők terepe, mert a munka érdekében le kell mondani sok világi élvezetről: a nagy autókázásokról, az éjszakai kiruccanásokról, a nagy társasági életről, a jómód bizonyos külső dolgairól. Ráadásul ezzel pénzt sem nagyon lehet keresni, mert ez egy száraz szakma, nem igazán eladható, a média sem nagyon vevő rá. Kit érdekel II. István kora vagy a jobbágytelek kialakulásának kérdése!? Ezek olyan szaktémák, amelyeket az ember érdeklődésből csinál és alázattal művel. Aki erre a pályára adja a fejét, feltétlenül kell hogy rendelkezzék elhivatottsággal is. Nem patetikus értelemben gondolom, s nem küldetéstudatot értek alatta. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy sarokházat a tudományából nem fog építeni, tízmilliós autót sem tud vásárolni. Azt is tudomásul kell venni, hogy - ritka kivételektől eltekintve - nem fog az országos érdeklődés homlokterébe kerülni. Az én korai berobbanásom egy speciális körülménnyel volt kapcsolatos, és talán azzal is, hogy elég sok művet írtam, így sokfelé eljutottak a munkáim, és reflektálhattam a visszhangokra. Ha valaki életében két-három könyvet ír, az nagyon tisztes dolog, de azzal kevéssé lehet betörni. Nekem eddig 68 önálló könyvem jelent meg, és ebben a szerkesztések nincsenek benne. Így nagyobb sanszom volt arra, hogy felfigyeljenek rám, de nem ez a jellemző a középkorkutatásban. Az alázatot nemcsak a források iránt tartom szükségesnek, hanem a világ kihívásaival szemben is. Aki a tehetségét aprópénzre váltja, nyelvtudása révén alkalmilag fordításokat vállal, középiskolásokat készít fel az egyetemre, annak számolnia kell azzal, hogy ezek a dolgok úgy kiszívják az energiát az emberből, hogy előbb-utóbb óhatatlanul mérlegel, melyiket éri meg csinálni. Ezzel az alázat tűnik el, hiszen azáltal, hogy fordít vagy a felkészítő munkával emberi sorsokat tart a kezében, fontos személynek érezheti magát, de azzal, hogy leülök az asztalhoz, és elolvasok néhány ezer oklevelet, én nem érzem kevésbé fontosnak magam, de a társadalom nem igazolja vissza azonnal. Ha valakinek nagy szüksége van arra, hogy hetente, havonta visszajelzést kapjon, mennyire fontos ember, akkor ne jöjjön középkorásznak, mert itt ilyen érzései nem biztos, hogy egy ideig lesznek. Az alázat elsősorban abban mutatkozik meg, hogy legyen lelkierőm leülni az oklevélhez, elővenni a nagyítót, és elképesztően nehezen olvasható szövegeken egy életen keresztül végigrágni magam.

- Ugyanakkor ez a nyomozómunka hallatlan szellemi izgalmat is jelent...

- Tulajdonképpen ezért csinálom! Kicsit gyermekesnek is tűnik ez. Ha az ember jobb anyagi körülmények között Nyugat-Európában vagy Amerikában lenne professzor, akkor ennek még jobban tudna örülni. Hosszú évek óta szisztematikusan Anjou-kori okleveleket olvasok. Nekiláttam, s 1301-től kezdve minden oklevelet latin eredetiben elolvasok, kijegyzetelek, magyarra fordítok, regesztát készítek belőle, és a regesztát apparátussal fölszerelve - ki olvasta még el, ki mit mondott róla - közzéteszem. 1301-től 1322-ig jutottam el, azaz egy szűk emberöltő, huszonkét év anyaga ment át a kezemen. Ebből a korszakból, akiről írás maradt, mindenkit ismerek. Tamási Áronra visszatérve, ez hallatlan otthonlétet jelent. Nemcsak Szegeden vagyok otthon, hanem az Anjou-kor egy szakaszában is. Amikor kézbe veszek egy olyan oklevelet, amit még senki nem olvasott el - és több ezer ilyen van -, akkor olvasás közben sorra jönnek elő az emlékképek a szereplőkről. Százával vannak személyes ismerőseim az Anjou-korból, akiknek tudok a gaztetteikről, csínytevéseikről, megjavulásukról. Így otthon lenni egy korszakban majdnem annyi, mint térben otthon lenni valahol.

- Mit gondol, mennyire tárgyszerű a mai magyar történetírás?

- Vannak olyan területek, ahol elfogultsággal vádolnak bennünket. A magyar történetírással kapcsolatban a legfontosabb globális vád szomszédaink részéről: egyfajta "birodalmi" koncepcióban gondolkozik. Ezt vállalnunk kell! Ez nem azért van, mert napjainkban visszavágyjuk a Trianon előtti Magyarországot, hanem egyszerűen azért, mert 1918-ig - de jure 1920. június 4-ig, a békeszerződés aláírásáig - egy nagy történelmi Magyarország létezett. Bennünket attól eltiltani, hogy a saját történelmünket kutassuk és tanítsuk, nem szabad. Nekünk nemcsak arra van elidegeníthetetlen jogunk, hogy Afrikát, Bizáncot, Japánt vagy épp Kamcsatkát kutassuk, de méginkább jogunk, sőt kötelességünk, hogy Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket vagy épp Burgenlandot kutassuk, mert mert a magyar múlt szervesebb részét képezik. Megértem a szomszéd országokat is. Viszonylag tűrhetően ismerem például a szlovák történetírást. Pályám elején intenzíven foglalkoztam Csák Mátéval, két könyvet is publikáltam róla, s az ő kedvéért tanultam meg annyira szlovákul, hogy a szakirodalmat még ma is egy kissé, de harminc évvel ezelőtt folyamatosan tudtam olvasni. A szlovák történetírást mélységesen megértem, tudniillik Szlovákia fiatal állam. A szlovák nemzet ezekben az évtizedekben formálódik ki, és keresi a gyökereit. Minden nemzet átment ezen a fázison, amikor megpróbálta a történelembe minél mélyebben beleereszteni a gyökereit. Ez a ma szempontjából esetleg irritáló lehet. De ne felejtsük el, hogy amikor a 18-19. században mi is mélyen beleeresztettük gyökereinket a múltba, akkor ez az osztrákokat irritálta! De Ausztriának is el kellett fogadnia, hogy nagy keleti végein él egy nem német nyelvű, nem azzal az azonosságtudattal rendelkező, más mentalitású népesség. Most nekünk is el kell fogadnunk: a mi "nagy magyar birodalmunk" újkori, legújabb kori történelmében a sors, a demográfia így hozta, hogy más népek alakítottak államot, vagy csatlakoztak Kárpát-medencén kívüli nyelv- és mentalitástestvéreik államához. Ezek most a történelmiségben próbálnak gyökeret ereszteni. Ezek a folyamatok idővel le fognak tisztulni, de ez nem azt jelenti, hogy most időnként, alkalmanként ne figyelmeztessük őket. Mint ahogyan ők is figyelmeztetnek bennünket. Ebben az esetek nagy részében nincs igazuk. Mert nekünk Japánt kutatni jogunk, de a Kárpát-medencét kutatni kötelességünk. A történettudományban nincsenek kicövekelt dolgok, mindent szabad kutatni. A szomszédos országok történészeinek sem kell rossz néven venniük azt, hogy az ő történelmükbe vágó dolgokat kutatunk. Mert nem is biztos, hogy az ő történelmükbe vág. Quo jure? Másrészt pedig a kutatás szabadsága itt ma már messzemenő. Ars poeticám, hogy a középkori magyar történelmet egyszerre kell nemzetközi összefüggésekben, ugyanakkor szigorúan a forrásokra építve kutatni. Erre törekedtem például a magyar állam megszületéséről szóló könyvemben, vagy például a magyar nemzet megszületését tárgyaló kötetem el sem készülhetett volna tág horizontú európai tabló felvázolása nélkül.

- Professzor úr, visszatekintve hogyan értékeli a Szeged-monográfia jelentőségét? Betölti azt a szerepet, amit szántak neki?

- Ilyen méretű munkát körülbelül száz évente készíttet egy város. Az ország sem sokkal sűrűbben, talán kettőt-hármat évszázadonként. A Szeged története mint szaktudományos munka messzemenően betölti hivatását. Aki tudományos mélységben kíváncsi a város történetére, az most és még nagyon sokáig használni fogja ezeket a köteteket, hiszen iszonyatos mennyiségű tényanyag van bennük. Amire az indulás pillanatától büszke voltam: széles magyar és európai horizonttal dolgozik. Az, hogy közel hetven munkatárs közreműködésével jött létre ez a munka, mutatja, hogy a nagy specializáltságot igénylő részek nagyon szakszerűen lettek kidolgozva. A nagyközönség vonatkozásában viszont a Szeged története nem töltheti és nem fogja betölteni hivatását, mert aki nem szakmai igénnyel közeledik a város múltjához, az nem fogja kézbe venni az ötkötetes monográfiát. Ezt általában úgy hidalják át, hogy a hasonló munkákból készítenek egy rövidebb, egykötetes kompendiumot. Már évekkel ezelőtt felvetettem a polgármester úrnak, hogy itt lenne az ideje egy egykötetes Szeged története kompendium elkészítésének, amit nem feltétlenül a legjobban kvalifikált, de esetleg bikkfanyelven író történésznek kellene megcsinálnia, hanem olyan, történeti kérdésekben járatos újságírónak, kultúrmenedzsernek, aki történelem szakot végzett, tudja, mi a történelem, ugyanakkor van stílusa. Igazából egy ilyen munka töltené be a hivatását. Nem véletlen, hogy miközben Magyarország történetéről az elmúlt száz évben három nagy munka is készült - 1895 táján a tízkötetes Millenáris, utána mintegy a felezőidőben a Hóman-Szekfű, majd a tízkötetes Magyarország története -, ezeket nem nagyon forgatja az átlagos olvasó. Szakembereknek szólnak, nagyon jó, hogy vannak, de időközben nagy sűrűséggel kiadnak különböző egy- és kétkötetes kompendiumokat a magyar történelemről, s ezeket olvassák az emberek. Ezért nagyon pártolnám azt az ötletet: valaki alázattal vállalkozzék arra, hogy szigorúan a mi várostörténeti monográfiánk alapján - amely a rendszerváltáson átívelő ideológiamentes munka - kétszáz-kétszázötven oldalon összefoglalja Szeged történetét. Ezt akár népkönyvként lehetne Szegeden árulni. Állítom, nagyon sokan megvennék, elolvasnák, afféle bestsellerré válhatna. Tíz év múlva egy történeti kérdések iránt érdeklődő literátornak megint ki lehetne adni egy ilyen munkáját, mint ahogyan ma is több Magyarország története forog a könyvpiacon.

- A Szeged története ötödik kötete 1944-ig jutott el. Van remény a közeli folytatásra?

- Úgy gondolom, a történeti távlat hiánya miatt nem feltétlenül kellene ezzel most foglalkozni. Ez az új évszázad feladata lenne. Fel kellene nőnie egy olyan történész generációnak, amelyik érzelmileg már nem kötődik ezekhez az eseményekhez, amelyik saját személyén keresztül is történelemként tekint erre a korszakra. Ma nemcsak azért kényes ez a kérdés, mert még élnek a szereplők. Ha ezzel a feladattal megbíznak egy hatvanéves kutatót, aki ezen időszak nagy részét tevékeny szereplőként élte végig, aki benne volt ezekben a dolgokban, akkor nem biztos, hogy nagyon nagy objektivitást fogunk kapni. Annak viszont semmi akadálya nem lenne, hogy 1944-től kezdve összeállítsunk egy kronológiát, amely ösztövér vázát adná annak, melyik évben mi történt. Meg kell mondjam, erre nem állnak rendelkezésre e pillanatban azok a megbízható standard szakemberek, akik egy ilyen munkát meg tudnának csinálni. Ehhez új kutatások szükségesek. Azt hiszem, meg kell várnunk az új évszázadot, amikor amúgy is el kellene hogy induljanak az ide vonatkozó kutatások, s annak melléktermékeként meg lehetne csinálni a kronológia 1944 októberétől induló második kötetét is.

- Milyen tervei vannak a következő évekre?

- Az emberek többsége esküszik arra, egyszerre csak egy témán lehet dolgozni, én viszont mindig több kérdéssel foglalkoztam egyszerre. Nem tudtam volna 68 kötetet megírni, ha mindig csak egy témán dolgozom. Folytatom az Anjou-kori oklevelek kutatását - ebből most jelenik meg az ötödik kötetem -, ameddig élek, ezen fogok dolgozni. Közben beindítottam egy vállalkozást Az államalapítás korának írott forrásai címmel: egy tíztagú munkaközösséggel 1999-2000-re letesszük Szent István és tágabb kora forrásanyagát magyar fordításban szakszerű kommentárokkal. Ennek az oktatásban, a tömegtájékoztatásban és a közművelődésben óriási jelentősége van. Csongrád Megye Önkormányzata támogatása révén mód van arra, hogy 2000-ben reprezentatív tanulmánykötetet adjunk ki Szent István és Európa címmel, amelyet Makk Ferenc professzorkollégámmal és barátommal együtt ketten szerkesztünk. Ebben húsz külföldi és hazai szerző bemutatja, hogy mit jelentett Szent István korában Európa, mit jelentett a régió és mit jelentett a kettő között Magyarország. Ezzel köszönti a második ezredforduló az első ezredfordulót. Fölkérést kaptam, hogy a millennium tiszteletére készítsem el a magyar 11. század új szempontú, majdnem hogy szociológiai jellegű feldolgozását. Hagyományos módon már megírtam ezt a korszakot. Egy ilyen új struktúrájú összefoglaló a források miatt szinte teljesíthetetlen feladat, igazi kihívás számomra. Azt vallom, a kutatói pálya vége felé járó embernek sem kell idegenkednie a kihívásoktól: meg kell tudnia adni rájuk a válaszokat.

Hollósi Zsolt



Hozzászólások Kedves Olvasó! Jelentkezzen be és akkor hozzászólhat a témához!



Webradio.hu - Szegedi, országos és sport hírek a nap 24 órájában!:Hírek arrow Universitas



Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player


Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player