Éjszakai monolĂłg, fiatal nõtõl a barĂĄtnõjĂŠnek: alapbĂłl tudja, hogy nem ĂŠrdekel, nem is ĂŠrtek hozzĂĄ, de folyton mondja, mint a gĂŠp. Hallgattam mĂĄr eleget, de mostanĂĄban valahogy becsukĂłdok ĂŠs se kĂŠp, se hang. MĂĄr attĂłl fĂŠlek valami bajom lehet. EgyszerĂťen nem hallom, de nem is lĂĄtom, ahogy mondja.

Nem tudom érted-e, de nekem nem elég hogy dugunk, valami emberi kapcsolat kéne... Ott lógok a nyakán, õ meg mint egy merev fax, semmi érzést nem mutat. Ha ülünk abba a rohadt kocsiba, amit nem tudok megtanulni vezetni, ha az Istent lecsókolom a Földre, akkor sem, ezt õ is tudja alapból, de erõlteti! Ülünk, mint fazékba a legyek és nem beszélünk, mert bekattan és vezet, meg telefonál. Ott se

vagyok neki. Vagy rĂĄtĂśr a szĂśvegelĂŠs ĂŠs nyomja az Ăźzleti dumĂĄit nekem, amire kiakadok, Meg se tudok szĂłlalni. De mĂŠg mindig tĂśbbet tĂśrõdĂśk vele, ha nem is annyit, mint korĂĄbban, ĂŠs vĂŠgkĂŠpp sokkal tĂśbbet, mint õ velem. És ez Ă­gy megy mĂĄr, mint amit megszoktunk. Pedig ezt a kurva helyzetet ĂŠn nem tudom megszokni. RĂŠgen beszĂŠlgettĂźnk. Dugtunk a lĂŠpcsõhĂĄzban, meg csĂłkolĂłztunk, ma mĂĄr semmi, csak hallgatunk, Ăşgy vagyok mellette, mintha nem is lennĂŠk ott. NĂŠha mĂĄr azon gondolkodok, beteg vagyok?

A buszmegĂĄllĂłban egy asszony diszkrĂŠten fĂŠlrehĂşzza mellĂŠn a ruhĂĄt, fĂŠlszemû stricije ugrĂĄsra kĂŠszen figyel. ElfordĂ­tom a fejem, de nem hĂĄborodok fĂśl, elvĂŠgre lehetsĂŠges kuncsaftjai kĂśzĂŠ sorolt. FelĂŠje sodrĂłdok, mert fĂślszĂĄllok a buszra. A pirosnĂĄl egy mĂĄsik busz mellĂŠ kerĂźlĂźnk, mire a mi vezetõnk mellett ĂĄllĂł kĂŠt ellenõr vadul kiinteget a szomszĂŠd sofõrnek, egyben szĂłlnak a mi vezetõnknek: nyissa ki az elsõ ajtĂłt. Van fejfĂĄjĂĄs csillapĂ­tĂłd, kiĂĄltanak ĂĄt a mĂĄsik vezetõnek. Sajnos neki sincs, Ă­gy egy trĂŠfĂĄval elĂźtik a hiĂĄnyt, gurulunk tovĂĄbb.

ÉlĂźnk, mint egy nagycsalĂĄd. KĂźlĂśnben ha nincs ilyen mindenkinek szĂśrnyû meleg, utĂĄljuk egymĂĄst. Tapasztaltam, tĂŠlen, havazĂĄsok idejĂŠn is jobban egyĂźtt vagyunk. NekĂźnk MohĂĄcs kell, Ă­rta Ady Ăşr...