2. lap. �sszesen 3.
- Kecskemét után a Szegedi Hittudományi Főiskola következett...
- Szegedet annak előtte egyáltalán ne ismertem, csak azt tudtam, hogy Kecskemétnél is nagyobb város, és egyeteme van. A hittudományi főiskola épületében minden szürke és fekete volt, ami borzasztóan nyomasztott, ráadásul a képzés sem volt igazán magas színvonalú. Mindig fekete ruhában vagy reverendában kellett járnunk, ami ellen egyszer föllázadtam, és sárga nadrágot vettem fel. Sétapárok voltak kiírva, és a nagykörúton kívülre csak engedéllyel mehettünk. Szerencsére ez az időszak csak egyetlen évig tartott, mert a Budapesti Hittudományi Akadémiára kerültem, ahol a szeminárium rektora a sorsanalízissel foglalkozó neves pszichológus, Szondi Lipót egyik első munkatársa, Zemplén György neotomista filozófus volt. Ő írta az első magyarországi monográfiát Szondi munkásságáról, de az ÁVH a teljes anyagot elvitte és bezúzta, így legnagyobb bánatára sohasem kaphatta vissza. Ennek ellenére külön előadásként tanította nekünk a Szondi-módszert. Hallatlan nagy Wagner-rajongó volt, nemcsak engedte, hanem örült is, ha koncertekre, operába, színházba mentünk. Azt akarta, hogy mindabból, amit Budapest, mint kulturális központ nyújtani tud, a legtöbbet profitáljuk. Sokszor maga is eljött velünk, a szünetekben meghívott bennünket egy kávéra vagy konyakra, s közben elmagyarázta a Wagner-művek mitológiai hátterét, keletkezéstörténetét. Imádott velünk lenni. A szó pozitív értelmében életművész volt.
- Professzorai közül kikre emlékszik ma is szívesen?
- Az intézetet meghatározó gondolkodó Nyíri Tamás filozófiaprofesszor volt, akinek előadásai eseményszámba mentek, bár az ő egyénisége akkor a magyar egyházi körökben nagy ellenállást váltott ki. Ő indította el a civil oktatást, bennünket pedig antropológiai, szociológiai szemléletre tanított. A másik filozófia tanszéken tanított spirituálisom, Paskai László is, aki egyszer abból a képből kiindulva beszélt nekünk a papi hivatásról, amikor a pap monstranciával megáldja a híveket. Azt mondta, a jó pap arcát elfedi az Oltáriszentség mutatója. Mert nem magát akarja a világnak adni, hanem a szentségi Jézust és kegyelmét. Ez a mondat nagyon megragadt bennem. A Hittudományi Akadémián ismerkedtem meg a héber és a görög nyelvvel, akkoriban még szírt és akkádot is kellett tanulnunk. Sajnos sokat felejtettem, ma már legfeljebb annyit tudnék megmondani egy szövegről, hogy valóban szír betűkkel van-e írva.
- Hogyan képzelte el akkoriban a papi pályafutását?
- Romantikusan. Úgy gondolom, ma is hiányzik az olyasfajta közösségi nevelés, amelynek szilárd etikai normái is vannak, ami az embert a teljes valóságra, akár Isten felé is megnyitja. Úgy éreztem, nekem ezen a területen kell tevékenykednem. Mindig tanítani akartam, noha az se állt tőlem távol, hogy templomban prédikáljak, ezt ma is szívesen teszem. A vallási közösségnek, ahol a jobb emberek gyűltek össze, akkoriban egyértelműen pozitív értelemben vett ólmelege volt. Mára ez szertefoszlott, ma már más a vallás funkciója Magyarországon. Akkoriban vallásosnak lenni szinte egyet jelentett azzal, hogy független, ellenzéki gondolkodó vagy. Nagyon csábított ez a fajta ellenzékiség, úgy éreztem, leginkább papként tudom ezt megtenni. Tudtam, hogy nagy áldozatot jelent, de úgy gondoltam, talán megéri. A diplomamunkámat a magyar nyelvű szentírásfordításokból, illetve a magyar nyelvű biblikus irodalomból írtam. Az akadémia után háromévnyi káplánság következett Kalocsán, a város szélén, a katonai lakótelep és a történelmi város között.
- Milyen meglepetések érték ott?
- Nem számítottam arra, hogy annyira ellenőriznek bennünket, és hogy az állam akkora apparátussal minden megmozdulásunkat számon tartja. A pedagógusokat akkoriban az egyház ellen informátorokként használták, akár akarták, akár nem. Olyan felméréseket kellett elvégezniük, amelyekből következtetéseket lehetett levonni a családok vallásosságával kapcsolatban. Hamar szembesültem azzal, hogy minden kijelentésemet valahol regisztrálják. Persze működött az "egyházi CIA" is, hiszen a párttagok nagymamái visszamondták nekünk, amit otthon hallottak párttag gyermekeiktől. Akkoriban még - a beatkorszak visszamaradottjaként - hosszú hajú fiatalember voltam, általában kockás öltönyben vagy farmerban jártam, megjelenésem alapján nem lehetett tudni, hogy pap vagyok. Így aztán bejutottam a tiszti klubba, a tanárok összejöveteleire, mintha magam is pedagógus lennék. Többel jó barátságba is kerültem, előfordult, hogy lediktáltam a gyerekeknek, milyen válaszokat kell adniuk az iskolai felmérésekre, hogy ne legyen belőle probléma a családjuk számára. Kapcsolatba kerültem a cigánysággal is, cigányhittant szerveztem. Talán még ma is el tudnám mondani cigányul a Miatyánkot. A kalocsai cigányság tulajdonképpen három kasztra oszlott, oktatni is csak kasztonként lehetett őket. Akkor robbant ki az első botrány, amikor a legjobb kasztba tartozó gyerekeket kisdobossá avatták az iskolában, és a templom előtt elvonulva az ifjú cigány kisdobosok jó hangosan: "Dicsértessék a Jézus Krisztus" akkoriban üldözendő egyházi köszöntéssel üdvözöltek engem a templomkertben. A másik botrány akkor tört ki, amikor osztályfőnöki órán világnézeti kérdések kapcsán közölték: "A Gyuri nem így mondta nekünk." A közösségi szellem erősítése érdekében együtt fociztam a gyerekekkel, színjátszó szakkört szerveztem nekik a plébánián. A hivatalos kulturális élet haldoklott Kalocsán, emlékszem, egyedül Latinovits Zoltán előadóestje verte föl a port a városban, amikor a Korinthusi levélből a Szeretethimnuszt szavalta óriási sikerrel. Erre azt mondták: ez a klerikális reakció erőlködése. Számomra ez a Kalocsán eltöltött három év adta meg a lehetőséget, hogy a szélesebb értelemben vett társadalmat megismerjem. Kórházlelkész is voltam, bár utáltam hetente kétszer kórházba járni. Kalocsán szembesültem a halállal, a szociális nyomorúsággal. Cigányok és szociális otthonok lakói éppúgy voltak a híveim között, mint jobb módúak. Szembesültem a faramuci helyzetben lévő párttagokkal, akik kényszerűségből és rossz lelkiismerettel voltak azok, és két faluval odébb jártak templomba. Hivatalomnál fogva a város vezetésével is tartottam kapcsolatot, amely tulajdonképpen akceptált bennünket, mint ellenzékieket.
- Hogyan került ki Rómába?
- Máig sem tudom egészen pontosan felgöngyölíteni ennek a folyamatát. A római éveket életem legapokaliptikusabb időszakának tartom. Előtte itthon egy éven át "labdáztak" velem a hatóságok. Ez már az enyhülés időszaka volt a kádári politikában, amikor már lehetett, sőt kellett is kiküldeni papokat tanulni Rómába. Először csak azt engedélyezték, hogy a Szegedi Hittudományi Főiskolán tanítani kezdjek. Egy évig oktattam itt bibliai bevezetetést, hébert, görögöt, szociológiát és ökumenizmust, amelyek egymástól eléggé távol álló tantárgyak. Ezen felül még prefektus is voltam. Közben megpróbáltak rávenni, hogy a Magyar Népköztársaságot "támogassam és képviseljem", akkor kiengednek. Az ezzel járó "feladatokat" nem voltam hajlandó vállalni, ezért sokáig úgy tűnt, nem utazhatok ki. Végül Ijjas József érsek, aki támogatta a terveimet, komoly huzavona után elérte, hogy kiengedjenek. Így amikor a szegedi rektor, Dankó László - a későbbi kalocsai érsek - 1979-ben a római Pápai Magyar Intézet rektora, egyben a magyar egyházmegyék vatikáni ügyintézője lett, én is kimehettem vele. Rómában beiratkoztam a Gregoriana egyetemre, azon belül is a Pápai Biblikus Intézetbe. A Via Giulián laktunk, a Magyar Kulturális Akadémia épületében, amit a reprezentatív Falconieri palotából alakítottak ki. A második emelet a papok számára fenntartott Pápai Magyar Intézet volt, alattunk-fölöttünk a kommunista alkalmazottak dolgoztak. Egyfajta szendvics közepén voltunk, sokáig nem értettem, miért nem lehet hozzánk vendéget hívni. Rögtön regisztrálták ugyanis, ha valaki nálunk járt, mint ahogyan azt is, mikor, mennyi időre megyünk ki az intézetből. A leveleinket csak azután kaphattuk meg, hogy az állami alkalmazottak átvizsgálták. Ezek az "élmények" annyira hatottak rám, hogy tíz évig nem voltam hajlandó visszamenni Rómába.
- Azért biztosan maradtak kellemesebb emlékei is...
- Meghatározó élmény volt a Gregoriana, ahol vagy harminchat különböző nemzet fiai jöttek össze. Az oktatás hivatalos nyelve az olasz volt, de németül, angolul, franciául és spanyolul is tartottak előadásokat, sőt vizsgázni is lehetett ezeken a nyelveken. Ott kellett rájönnöm, milyen kicsi nyelv is a magyar. Az egyetem nemzetközisége mellett az oktatás szintje is meglepő volt. Míg Szegeden például ketten tanítjuk a bibliatudományt, a Biblikus Intézetnek mintegy hatvan oktatója és óriási könyvtára volt. Eleinte kicsit nyomasztóan is hatott rám, hogy egy ekkora intézetben, hatalmas szakirodalommal kell megbirkóznom. Ráadásul a biblikus tanulmányok poliglottak, mindig az eredeti nyelvű szövegekből kellett kiindulni. Rettentő gyötrelmes volt, amikor olaszul magyarázták el számomra a héber filológiát, miközben előtte csak egy évig tanultam olaszul. Volt, amikor elsírtam magam, mert sehogyan nem tudtam elképzelni, hogy miként fogok vizsgázni. Máig sem tudom, hogyan tettem le az első vizsgáimat, mert csak a második évben kezdtem el jól beszélni olaszul. A kollégiumban magyar kolóniában éltünk, amelynek azért komoly diplomáciai kapcsolatai voltak, olykor megfordult nálunk a bíboros vagy egy-egy vatikáni vendég is. Számomra teljesen ismeretlen világba csöppentem, egy idegen országban a nemzetközi magas diplomácia képviselőivel kerültünk kapcsolatba. Akkor nem is éreztük ennek a jelentőségét, hogy Casaroli bíboros vagy más vezető vatikáni személyiség ellátogatott hozzánk ebédre, vagy hogy közelről láthattuk II. János Pál pápa karizmatikus személyiségének hatását az egyházra. Öt-tíz év múlva mértem csak fel mindezek súlyát. A figyelmemet akkoriban az kötötte le, hogy megküzdjek a nyomasztó méretű tananyaggal, és elkészítsem a disszertációmat, amit végül az efezusi levél "hagioi" fogalmáról írtam meg.
- Rómából, a Vatikánból mennyit ismert meg?
- A vatikáni múzeumokat, képtárakat megismerhettem, de például arra már csak tíz évvel később volt lehetőségem, hogy a Szent Péter bazilika kupolájába felmenjek. Diákként ugyanis sohasem volt rá pénzem. A történelmi várost, a Forum Romanumot persze sokszor megnéztem. Egyik vasárnap délután láttam a Forumon egy kisgyerekkel ott sétáló római családot. Amikor a kisgyerek a lefektetett korinthoszi oszlopokhoz szaladt játszani, rádöbbentem, hogy neki első élményei közé tartoznak ezek a klasszikus formák, így már élete első éveiben testközeli kapcsolatba kerül az anyagi kultúra olyan formáival, ami számunkra elképzelhetetlen. Hiszen ha nálunk egyetlen kis darab római kori tárgyi emlékre bukkanunk, azt már annyira megbecsüljük, hogy múzeumba zárjuk. Élmény volt számomra, hogy mindennap átmehettem a Campo Dei Fiorin, ahol Giordano Brunót megégették. Ez a tér akkoriban is virágpiac volt, és most is az. Róma reneszánsz emlékei új dolognak számítanak, nem is tartják őket annyira értékesnek, mint az antik épületeket. Akkoriban még tombolt Rómában a nyílt szex reklámhadjárat, mindenütt látni lehetett ennek jeleit. Amikor megérkeztem a Termini pályaudvarra, a Szentatya fotója helyett két óriási mell fogadott, amit egy hatalmas tűzfalra festettek. Középkori hangulatot éreztem: egyszerre volt jelen Rómában az intenzív vallásosság és az elképesztő szabadosság. A katolikus egyetem nyitó miséje a Szent Péter bazilikában kísértetiesen emlékeztetett Fellini Róma című filmjének egyik jelenetére, az egyházi divatbemutatóra. Akkor anakronisztikusnak tűntek ezek a pompázatos egyházi ruhák, de a látvány kapcsán vált nyilvánvalóvá számomra, hogy az egyház mennyiféle hagyományt és kultúrát egyesít magában. Róma, mint a kereszténység fővárosa, kulturális nagyhatalomnak tűnt számomra, akkor még nem tudtam a vatikáni múzeumokat összehasonlítani a British Múzeummal. Hogy igazából mi Róma, azt akkor éreztem meg, amikor először visszatértem Budapestre. Ekkorra a Parlament épülete összezsugorodott, a pesti forgalom csöndesnek számított, amikor pedig visszajöttem Szegedre, sokkal kisebbnek látszott a Dóm is. A kedvenc itáliai városom egyébként nem Róma volt, hanem a szebb és esztétikusabb Firenze, amit alaposabban is megnézhettem. Bejártam Olaszország jó részét, láttam Nápolyt, Caprit, Assisit. Azt, hogy a kultúra és a kultúrhatások nemcsak a történelemkönyvekben, hanem a valóságban, az anyagi kultúrában, az életmódban, viselkedésmódban is megnyilvánulnak, Olaszországban tapasztaltam meg először. Mint ahogyan azt is, mit jelent megszólalni egy másik nyelven.
- Szegedre visszatérve milyen feladatok várták?
- Amikor 1980-ban, két év után váratlanul hazarendeltek, átvettem a szegedi biblikus tanszéket. Akkor már itt is lehetett civileket tanítani. A korábbi, harminc hallgatót oktató iskolánk hamarosan négyszáz fősre duzzadt. Közben tanítottam Budapesten is. Óriási oktatói munkába csöppentem, amelynek egyik következménye volt, hogy egyetemi tankönyveket kellett írnom. Magas óraszámban tanítottam, minden vizsgaidőszakban két-háromszáz hallgatót vizsgáztattam. Rómából hazahoztam egy tudományos igényszintet, de itt nem találtam meg a növendékeknél az előzetes műveltséget, amire építhettem volna, az iskolában pedig nem álltak rendelkezésemre megfelelő segédeszközök. Ezért kezdtem könyveket, jegyzeteket írni. Ma már vagy a harmincadiknál tartok. Persze nem egyedül csináltam ezt, könyveim szövegének korrigálásában sokat segített Szőnyi Etelka, aki a JATEPress vezetőjeként könyveim kiadója is. A főiskolán jó kollektívába kerültem, a kollégák az országos átlagnál sokkal nyitottabbak voltak. Jó viszonyban voltunk egymással, és kicsit talán versenyeztünk is, ki írja a jobb könyveket. Közben a Szeged-Tarjánvárosi Egyházközségben megismerkedtem az ottani aktív keresztényekkel. Azt hiszem, máig sem méltatták méltóképpen Singer Feri bácsit, aki a tarjáni templom felépítésével ellenzéki tettet hajtott végre Szegeden. Ebből az építkezésből megmaradt egy máig is tevékenyen működő keresztény csoport, amely a templomot és az egyházközséget is magáénak érzi. Az azóta már a szegedi piarista gimnázium tanárává emelkedett Lajos István vezetésével énekkar szerveződött a plébánián, nagy kirándulásokat szerveztünk a Felvidéktől Hollandiáig. Soltvadkerten átalakítottam a családi nyaralónkat lelkigyakorlatos házzá, ahol az évek során több százan nyaraltak Szegedről is. Lassan közismertté váltam a városban, meghívtak a Rotary Klubba, amin keresztül megismerkedhettem a város gazdasági vezetőivel. Időközben úgy gondoltam, ha már olaszul tudok, illő lenne egy másik világnyelvet is megtanulnom. Előbb angolra, majd német nyelvre iratkoztam be, mindkettőt elfogadható szinten megtanultam. 1989 óta a nyári hónapokat Bajorországban töltöm, ahol nemcsak pihenni, hanem a plébániai munkában kisegíteni is szoktam. Így lett egy bajor egyházközségem is, Bogenbergben. Jó barátságot kötöttem a regensburgi egyházmegyés Konrad Schmidtleitner atyával, a volt afrikai misszionáriussal, aki csöndes karitatív munkájával hihetetlenül sokat tesz Brazíliától Dél-Afrikáig a legszegényebb egyházközségekért.
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!