1. lap. �sszesen 3.
A római katolikus hívek közül sokan lelki vezetőjüknek tartják, más egyházak képviselői ökumenikus szemléletéért, nyitottságáért becsülik, a nem hívők a toleráns, haladó gondolkodású tudósembert és modern egyházi személyiséget látják benne. Két évvel ezelőtt Szeged polgármesterének felsőoktatási és egyházügyi tanácsadója lett, azóta - igaz, nem a frontvonalban - a helyi politikának is egyik alakítója. Idén nyáron a szegedi felsővárosi templomban megtartott ezüstmiséjén hívei és tanítványai körében ünnepelte pappá szentelésének huszonötödik évfordulóját. Tudományos alkotó- és szervezőmunkáját továbbra is a régi lendülettel folytatja, nevéhez fűződik a kiemelkedő biblia tudósok részvételével 1989 óta évente megtartott Szegedi Nemzetközi Biblikus Konferencia megrendezése. Eddig közel harminc jegyzete, tankönyve és teológiai szakkönyve jelent meg. Társfordítója és szerkesztője volt például Aquinói Szent Tamás Catena Aureájának, amely nemrégiben a JATEPress kiadásában látott napvilágot. Vallási műsoraival, rádió- és tévéinterjúival, cikkeivel fontos szerepet játszik az egyházakról, vallásokról szóló tudományos ismeretterjesztésben. A hittudományi főiskolán található otthonában pályafutásáról és szegedi kötődéseiről is beszélgettünk.
- Milyen családi indíttatás, gyerekkori élmények irányították a papi 
pályára?
- Szorgalmas svábok és közéjük keveredett szlovákok háromgyermekes családjába születtem Soltvadkerten, a bor és az alkoholizmus hazájában. Édesanyám Benkóczki lány, családja a Felvidékről, valahonnan a lengyel határ közeléből vándorolt le az Alföldre. Egész famíliája katolikusnak számított. Apai ágon viszont evangélikus vagyok, sőt még egy baptista prédikátor nagybácsi is volt a rokonságunkban, akivel nem tartottuk a kapcsolatot, mert anyám határozott szándéka az volt, hogy miután megházasodnak, apám és a születendő gyermekeik is katolikusok legyenek. Ennek megfelelően teljesen katolikusnak nevelkedtem, így történhetett, hogy gyerekkoromban kinyitottam az evangélikus templom előtt az utcai csapot, hadd árassza el őket a víz. Később azonban betévedtem osztálytársaimmal az evangélikus hittanra. (Soltvadkerten ugyanis evangélikus, református, baptista és ókatolikus gyülekezet is van.) Amikor megjelentem az evangélikus hittanon, a lelkész közölte, hogy apám után valójában evangélikus vagyok.
- Milyen volt ezzel szembesülni?
- Érdekes. Ez elsősorban azt jelentette számomra, hogy akkor a soltvadkertiek gazdagabb rétegéhez kellene tartoznunk, hiszen az evangélikusok - felerészt svábok, felerészt szlovákok - mindenképp a település leggazdagabb famíliái voltak. Iskolás koromban meghatározó élményem volt a település könyvtára, ahová mindig lopva jártam, otthon ezt ugyanis haszontalan időtöltésnek tekintette a család. A könyvtárosunk, Katika néni, meglehetősen csinos, fiatal és okos hölgy volt, aki szívesen látott bennünket, és hagyta, hogy órákon át kedvünkre böngésszünk. Eleinte Jules Verne és Karl May könyveit faltam, és mindent, amit a gyerekek általában olvasni szoktak. Tanyán laktunk, akkoriban még esténként petróleumlámpával világítottunk. Úgy lehetett hosszabban olvasni, ha feltöltöttük a lámpát vízzel, mert akkor a felszínre került maradék petróleum az utolsó cseppig elégett. Sokszor ágyban olvastunk testvéreimmel és édesanyámmal együtt, egymásnak adva a Winnetouról, Csingacsgukról és a többi hasonló hősről szóló regényeket. Megszerettem az olvasást, rájöttem, hogy az általános iskolás irodalom és történelem tankönyvekben sokkal kevesebb van a költőkről és írókról, de a történelmi eseményekről is, mint amit a témáról tudni lehetne. Ezért elhatároztam, hogy én is írok egy nagy enciklopédiát. Egy kockás füzetbe el is kezdtem írni a nagy összefoglaló művemet. Verseltem is, zongorázni is szerettem volna, de azt szüleim túl nehéz hangszernek tartották, mert nem tudtam volna bárhová magammal vinni. Ezért végül hegedűn kellett tanulnom. Föl is léptem a helyi kamarazenekarban: november 7-én együtt hegedültük a többi általános iskolással "A munkásság felszabadításáért" kezdetű mozgalmi indulót. A színjátszó körben pedig tagja voltam a szavalókórusnak, amely Vietnámmal szolidáris verseket skandált a díszünnepélyen. A soltvadkerti általános iskola, akkoriban feljövőben lévő intézmény volt, próbálkozott gimnázium beindításával is. Igaz, abból végül nem lett semmi, de annyi haszna mindenképpen volt, hogy a tanárok ennek érdekében igyekeztek látványosan emelni az oktatás színvonalát. Mivel azonban épp az én időmben fulladt be a gimnáziumi kezdeményezés - bár érvényes felvételim volt a solvadkerti gimnáziumba -, átirányítottak Kiskunhalasra tanulni, ahol az orosz vagy a kémia szakos osztály közül választhattam. A kémia szakot választottam, mert úgy gondoltam, majd misszionárius leszek, amihez előbb orvosi vagy gyógyszerészi képzés szükségeltetik. Egy éven át jártam Soltvadkertről Kiskunhalasra, majd nagy titokban átiratkoztam a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahol szembesülnöm kellett a kellemetlen ténnyel: nem tudom, hogy hívnak. Ugyanis anyám engem Gyulának keresztelt, apám viszont, amikor néhány fröccs után elment a tanácsházára, már Györgyöt diktált az állami anyakönyvbe. Az általános iskolában mindvégig Gyulának hívtak, hisz anyám diktálta be az adataimat, ám a gimnáziumban, ahol a hivatalos tanácsházi anyakönyv alapján kellett bejegyezni a nevemet, már Györgyként tartottak számon. Sokként hatott rám, de aztán megszoktam a kettősséget: hol az állami, hol az egyházi anyakönyvben szereplő a hivatalosan elfogadott nevem. Végül a szentelésem napján a plébánosunk oldotta meg a problémát: a Gyula mellé egy vesszőt tett, és beírta az anyakönyve a Györgyöt is.
- Miért váltott gimnáziumot?
- Akkor már kacérkodtam a papi pálya gondolatával, és így ösztöndíjat kaptam a kalocsai egyházmegyétől és bentlakást a piaristáktól. Átköltöztem Kecskemétre, ami Soltvadkerthez képest számomra nagyvárosnak tűnt. Rangos gimnáziumban és jó internátusban tanulhattam, a magyartanárom például Lukács László, a Vigilia mostani főszerkesztője volt. Később döbbentem csak rá, milyen jó művészeti képzést kaptunk. Amikor New Yorkban, a Guggenheim múzeumban jártam, már nem volt újdonság számomra a modern művészet, hiszen nekünk azt is tanították. Akkoriban a piarista gimnázium egy nagy gyűjtőgimnázium volt, ahová az ország minden részéből összegyűltek a fiúk. Bennünket, egyházmegyei támogatottakat, akik papnak készültek, különlegesen kezeltek, nem volt szabad lányokkal szóba állnunk. Persze az évfolyamunk ez ellen a rendelkezés ellen fellázadt, nem volt hajlandó fiú teazsúrt tartani, lányokat is meghívtunk.
- Milyen volt a gimnázium szellemisége?
- Változó. A tanároknak nagyon kellett vigyázniuk, hogy politikailag ne kompromittálódjanak, mert ez az iskola működését veszélyeztette. Amikor egyszer október 23-án néhányan fekete öltönyt húztak, abból bizony komoly probléma keletkezett a városban, hivatalos helyről megfenyegették az iskolát.
- Az oktatást áthatotta egyfajta óvatos ellenzéki hangulat?
- Irodalomból és történelemből a tanáraink általában elmondták a hivatalos verziót, majd rátértek annak ecsetelésére, hogyan is volt valójában. Óriási dolognak számított akkoriban, hogy vendégelőadóként Rónay Györgyöt hallgathattuk, Ady istenes verseit is tanították, de olvashattuk Füst Milánt, Mórát, sőt Mauriacot is. Elemeztük a Johanna-témát, Brechtet tanultunk, de nemcsak a szocialistával ismertettek meg, hanem a színházújítóval is. Kulturáltan és óvatosan történelemből és gazdaságföldrajzból is megkaptunk minden korrekt információt. Ilyen értelemben a piaristák nagyon haladók voltak. A tanárok a kollégium régi épületét tulajdonképpen velünk építették át esztétikusabbra, együtt dolgoztunk, és így egyfajta manuális kreativitást is elsajátítottunk tőlük. Ott tapasztaltam meg, hogyan lehet szinte a semmiből valamit megteremteni, vagy újjávarázsolni. Érdekes volt, hogy az órán még Brechtről vitatkoztunk, majd ugyanaz a tanár mutatta meg nekünk, hogy kell megszűrni a festéket és felkenni az irodabútorokra. Az ország különböző vidékeiről verődtek össze a gyakran helyi dialektusban beszélő a diákok, így hamar kirobbant a vödör-vita. Ma sem tudom, hogyan kell mondani: veder, vödör, vedér vagy vöder. Mindegyik változatnak akadt közöttünk elszánt képviselője. Berobbant az életünkbe a Beatles is. Emlékszem, Gaetler Janó volt az első, aki egy eredeti Beatles-lemezt hozott. A Yellow Submarine és a többi híres szám nagyon népszerű volt nálunk. Szerettük a Rolling Stones-t is, a tanárok minden olyan dolgot engedélyeztek, ami nem befolyásolt bennünket rossz irányba. Iskolai rádióstúdió működött, ahonnan bömböltethettük ezeket a zenéket. Biciklitúrákat szerveztek, hegymászást, evezést tanítottak nekünk. Amit manapság cserkészet címszó alatt művelnek, azt a piaristák már akkor csinálták.
|< Kezd�
< El�z�
1
2
3
K�vetkez� >
Utols� >|
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!