Japán Európában alig ismert, közel 2000 éves, rendkívül mozgalmas történelmének és gazdag, kifinomult - jelen sorok írója által mélységesen tisztelt - kulturális hagyományainak még csak rövid összefoglalása is meghaladja jelen írás kereteit. Ahhoz azonban, hogy valós képet alkothassunk szerepéről a második világháborúban és az Ivo Dzsimai csata jelentőségéről, ismernünk kell legalább vázlatosan Japán újkori történelmét és a csendes-óceáni hadszíntér legfontosabb eseményeit.

Egy nagyhatalom születése

A feudális nagyurak közötti állandósult polgárháborúk 1600. szeptember 15.-én, szekigaharai csatában értek véget. Itt a legerősebb és legtaktikusabb nagyúr, a legendás Tokugava Iejaszu megsemmisítő vereséget mért egyesült riválisaira. Ettől kezdve ő lett az ország tényleges ura, aki Edóból irányította Japánt. Három évvel később a tényleges hatalommal nem rendelkező császárral sógunná neveztette ki magát. Ezzel kezdetét vette a Tokugava-sógunátus kora. Tartva a politikai beavatkozásoktól, az idegen vallási tanításoktól, és az ezt követő gyarmatosítástól a sógunátus 1612-ben betiltotta a keresztény vallást és 1614-ben bezárta a kapukat a külföldiek előtt, kivéve néhány holland és kínai kereskedőt. Az ő működésüket egy kis szigetre, a Nagaszaki mellett fekvő Desimára szűkítették. Egyre keményebben korlátozták a kereskedelmet, megkezdődött a keresztények üldözése, végül 1639-től a külföldiekkel való kereskedést szinte teljesen betiltották. Japán ezzel több, mint két évszázadra elszigetelte magát a külvilágtól.

Az elszigeteltségnek 1854-ben szakadt vége, amikor Matthew Calbraith Perry sorhajókapitány vezetésével amerikai hadihajók érkeztek Japánba. A sorhajók ágyúival kikényszerített kanagavai egyezmény értelmében az ország megnyitotta kapuit a világ előtt. Több hasonló, Japán számára kedvezőtlen szerződés a nyugati hatalmakkal gazdasági és politikai válságot eredményezett és ismét felrémlett a japán nemzet előtt a gyarmatosítás réme. Ne feledjük: ekkor már Japán volt Délkelet-Ázsia egyetlen valóban független állama.
A kialakult politikai feszültség hatására az utolsó sógun, Tokugava Joshinobu 1867-ben a császár javára lemondott hatalmáról, ám ezt nem mindenki fogadta el. Egy rövid, a központi császári hatalmat megerősítő polgárháború végeztével, amely végérvényesen megbuktatta a sógunátust, 1867. február 3.-án trónra lépett a modern japán megteremtője és első uralkodója, a ma is regnáló Jamato-dinasztia alapítója, Meidzsi (Mucuhito) császár. Kezdetét vette a Meidzsi-kor (1867. február 3. - 1912. július 30.), melyet „Meidzsi restauráció"-nak éppúgy neveznek, mint „Meidzsi forradalom"-nak


A restauráció az állam és a társadalom minden területén véget vetett a Tokugava-sógunátus több mint két és fél évszázados feudális uralmának. Megszüntette a feudalizmust és új, modern kormányzatot hirdetett meg. Reformjaival egy központosított alkotmányos monarchiát hozott létre, visszaállította az uralkodói ház tekintélyét. Japán átvette a nyugat politikai, igazságszolgáltatási és katonai rendszerét. A közigazgatás francia, a haditengerészet brit, a hadsereg és a közoktatás porosz és francia példák nyomán szerveződött meg. A császári székhely Kiotó helyett a Tokió nevet felvevő Edó lett.
A Meidzsi-reformok szimbolikus vezéregyénisége maga Meidzsi császár volt. Bár megalakult a parlament, valójában annak és a császárnak sem volt tényleges hatalma: az igazi erőt azok a daimjók és szamurájok birtokolták, akik, felismerve az idők szavát, a restaurációt szervezték és vezették.

Az elmaradott, feudális országból Japán rövid idő alatt iparosodott nagyhatalom lett. Hogy fedezze a gyors fejlődés miatti szükségleteit, lévén nyersanyagokban és termőföldben is szegény ország, ugyanúgy, mint korábban az európai gyarmatosító nagyhatalmak, háborúkat indított területek és erőforrások megszerzésére. Az első kínai-japán háború és az orosz-japán háború győzelmei után Japán megszerezte Tajvant, Koreát és Szahalin déli részét.


A XX. század elején a rövid Taisó-korszakot (1912. július 30. - 1926. december 25.) Mucuhito fia, Josihito (Taisó) császár uralkodását, Japán terjeszkedése és fegyverkezése jellemezte. Az ország az első világháborúban a győztes antant hatalmak oldalán állt, így a háború után tovább növelhette befolyási területét a központi hatalmak egykori érdekeltségei egy részének megszerzésével. Azonban a világ nagy újrafelosztásából lényegében kimaradt. Ezért a Taisót követő, a világban Hirohito néven ismertté vált Sóva császár uralkodása (1926. december 25. - 1989. január 7.) alatt Japán tovább folytatta a terjeszkedést, amelynek részeként 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát. A nemzetközi közösség nemtetszését fejezte ki a megszállás miatt, ezért Japán két évvel később kilépett a Népszövetségből.