3. lap. �sszesen 5.
„nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned"(Robert Capa)Bár sosem lett gazdag, mindig tele volt ötletekkel, amikben folytonosan sok pénz lehetõsége rejtezett. Ebbõl az invenciózusságból sok haszna származott a Magnumnak, hiszen Capa volt az, aki „ráérzett", hol, mikor, kinek érdemes fotoriportázsokat készítenie, amik piacképesek lesznek. Tõle származik az a mondás: „én sohasem fogok milliókat keresni. Az keres milliókat, akinek van egy jó ötlete. Ha az embernek húsz jó ötlete támad naponta, szét kell osztania õket". Büszke volt agyafúrtságára, amit magyarságának tulajdonított. Visszafordította az ismert és már idézett hollywoodi mondást. Az õ elõadásában így hangzott: „nem elég, ha tehetséges vagy, magyarnak is kell lenned".
„az egyik ok, hogy fotográfus lettem, hogy nincs nyelv, amin ki tudnám fejezni magam másoknak" (Robert Capa)
1954. tavaszán egy japán kiadó, a Mainichi új fotós lapot alapított, és meghívta Capát hat hétre Japánba, mindenféle megkötés nélkül. Azt fényképezhet, amit akar. Õ japán gyerekeket fotózott. Az újdonsült fotós lap mindjárt közölt vele egy nagy interjút, ebben jelent meg egy csomó képe és két fontos gondolata is: „az egyik ok, hogy fotográfus lettem, hogy nincs nyelv, amin ki tudnám fejezni magam másoknak. Elõször arra gondoltam, hogy talán riporter leszek, de nekem nincs olyan anyanyelvem, amit megbízhatóan tudnék használni... ha a fotográfiát használom, tudok vele beszélni és arra bírni az embereket, hogy hallgassák meg a mondandómat a fotográfiákon keresztül." A másik nem annyira rá, mint szakma-társaira vonatkozik: „kétféle ember van, az egyik szerint a fotográfia mûvészet, a másik szerint speciális szakma. Az én álláspontom szerint azok, akik mûvészetnek mondják, amatõrök, a nagy emberek viszont speciális szakmának tekintik." Tanulságos kijelentés, annyi szent.
Az utolsó napok
„odamegyek, mert oda akarok menni" (Robert Capa)
1954. április 11-én érkezett Tokióba. Néhány hét viszonylag felhõtlen, örömös munka után, április végén érte utol a Life megbízása. Tudósítson a francia gyarmati harcokról. Howard Sochurek, A Life fényképésze ugyanis, aki addig Indokínában dolgozott, anyja halálos szívrohama miatt megszakította munkáját és hazautazott. Mivel Capa „kéznél volt" Japánban, kézenfekvõ volt az ötlet: kérjék fel õt a munka befejezésére. Felajánlottak neki kétezer dollárt egy hónapra, valamint költségtérítést és egy 25 ezer dolláros biztosítási kötvényt a Lloydsnál.
Április 28-án találkozott a hazainduló Sochurek és Capa Tokióban, a sajtóklub bárjában. Vacsora közben Sochurek elmondta, mi mindenrõl tudósított már, ismertette a lap álláspontját a háborút illetõen, megnevezett néhány kapcsolatot, helyszínt. Sochurek 1953. novemberében érkezett Vietnamba, akkor, amikor az elsõ francia ejtõernyõsöket dobták le a Dien Bien Phu-i bázisra, ezután lefotózta a Vörös-folyó deltájában folyó harcokat is.
Sochurek többször is figyelmeztette Capát, hogy ez a háború minden addiginál õrültebb, bárki, bárhol veszélyben érezheti magát. Capa aznap este, bár éjfélig beszélgettek, nem döntött, láthatólag nem nagyon volt ínyére a dolog. Viszont éppen pénzzavarban volt. Nem elõször, de utoljára. S bár a Life ajánlata már akkoriban sem tûnt túlságosan bõkezûnek, mégis a kétszerese volt annak, amit Sochurek kapott. Capától ezért a pénzért csak azt várták, hogy legyen Hanoiban, s amennyiben a helyzet valahol felforrósodik, utazzon oda és fényképezzen. Ezért már külön prémiumot és minden megjelent képért további honoráriumot ajánlottak neki.
Április 30-án kelt sürgönyében Robert Capa végül is elfogadta a megbízást. Addigra a kedve is megjött. Morrisnak telefonon azt monda: „odamegyek, mert oda akarok menni". Másnap egy szintén neki címzett levélben ezt írta: „nyugodj meg, nem kötelességérzetbõl vállalom ezt a munkát, hanem igazán nagy örömmel. Most nagyon élvezem a fényképezést, és egy bonyolult téma fotózását, különösen ha a saját szakterületem, valószínûleg még jobban fogom élvezni. Tudom, hogy Indokína merõ kudarcélmény is lehet, de valahogy akkor is riportnak kell lenni belõle." Május 2-án Bangkokba repült, ahol napokig várt a szükséges vízumokra.
Május 9.-én érkezett Hanoiba, néhány nappal azután, hogy Dien Bien Phut elfoglalták a vietnamiak, sokezer franciát megölve és sok foglyot ejtve. „Itt vagyok Hanoiban, de a sztorinak vége lett, mielõtt hozzányúlhattam volna a fényképezõgépeimhez" - írta a Magnum párizsi irodájába. A vietnamiak kevéssel késõbb bejelentették, engedélyezik a mintegy hétszáz súlyosan sebesült francia katona evakuálását. Capa Don Wilsonnal, a Life tudósítójával az észak-laoszi Luang Prabangba utazott, hogy onnan tudósítsanak az eseményekrõl. Capa fotózta, amint a súlyosan sebesült francia katonákat a helikopterekbõl átrakták a nagy katonai szállító repülõgépekbe, fényképezte a sátorvárost, ahol a Dien Bien Phu környékérõl visszavonult katonák vártak elszállításukra a hosszú, gyötrelmes menetelés után.
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!