2. lap. �sszesen 3.
- Mikor érezte először, hogy ide tartozik, hogy megszerette a város?
Ezt még sohasem gondoltam végig, de biztosan voltak fokozatok. Talán, amikor 1965-ben, Bach születésnapján, március 21-én életemben először énekeltem a János passiót. A szólam nem volt igazán nekem való, hiszen egy kezdő énekesnek nem lett volna szabad ilyen iszonyatosan nehéz szólamot énekelnie. De egy hónapon keresztül naponta feljártam Vaszyhoz, ott ült nála Delley Jóska is - aki most a Szegedi Konzervatórium professzora -, és hangról hangra megtanították nekem a szólamot. Hályogkovács módjára énekeltem el, nem is tudtam, milyen rettenetesen nehéz. Emlékszem, az előadás után mindenki szorongatta a kezem, s nem is értettem, hogy miért. Egy héttel később Budapesten is előadtuk a darabot, és olyan kritikákat kaptam, hogy azóta sem írtak rólam szebbeket. Úgy éreztem, szinte tőlem függetlenül született meg úgy az a szólam. Mindenben Vaszy instrukcióit követtem, aki szinte beidomított engem. Az Öreg imádta a János passiót, el akarta dirigálni, és ezért egy hónapos nagyon kemény munkával alkalmassá tett az eléneklésére.
Ezután nagy csönd volt, sok szerepet elénekeltem, többek közt a Szerelmi bájital Dulcamaráját is, ami nagyon rosszul sikerült, hiszen huszonhat évesen nem lehet ezt a szerepet jól megcsinálni. Vaszy behívatott, s azt mondta: nagyon rosszul énekelte, de majd rengeteget fogja ezt a szerepet vidéken játszani, s majd csak azután léphet fel vele újból Szegeden. Nagymágocstól Makón és Kiskunfélegyházán át Kiskunmajsáig sok helyre jártunk.
- Mire voltak jók ezek a tájelőadások?
Nagyon szerettem tájolni, nagy kár, hogy megszűntek az ilyen előadások! Legalább nyolcvanat játszottunk egy évadban. Igazi művészi értékük nem volt, mert olyan körülmények között nem is lehetett. Viszont a színház a hatvanas években minden egyes tájelőadásért plusz 22 ezer forintot kapott, ami akkoriban nagyon nagy pénz volt. A fiatal énekesek, színészek számára pedig kiváló iskolává váltak, hiszen ezeken tét nélkül el lehetett énekelni és játszani főszerepeket is. Ha már a Szeged környéki falvakban, kisvárosokban jól ment egy szerep valakinek, akkor elénekelhette Székesfehérvárott is. Ha az az előadás is sikerült, akkor kitűzték a szegedi nagyszínházba is. Ezek a fokozatok nagyon hasznosak voltak. Szörnyű helyeken is felléptünk, rossz színpadokon játszottunk, lavórból mosakodtunk, de volt értelme.
- Nemrégiben Carelli Gáborral beszélgettem, aki negyedszázadon át a New York-i Metropolitan Opera tenoristája volt, s még ő is elismeréssel emlékezett Vaszy Viktorra, akinek a dirigálásával 1947-ben a Traviatában lépett fel Szegeden. Vaszyt mindenki kiváló muzsikusnak tartotta, mi lehetett az oka, hogy mégsem futott be nagyobb karriert?
Vaszyt politikai nézeteit illetően nagyon sokan félreismerték. Neki ugyanis nem voltak hangoztatott politikai nézetei. Rásütötték, hogy németbarát és jobboldali. Egyszer elmeséltre nekem, hogy ez honnan datálódott. Amikor 1940-ben, a második bécsi döntés után visszacsatolták Észak-Erdélyt, kapott a budapesti zeneakadémiára is és Kolozsvárra is egy állásajánlatot. Kodályt kérdezte meg, hogy melyiket válassza. Végül Kodály tanácsára Kolozsvárra ment operatársulatot szervezni, és egy év alatt virágzó operakultúrát teremtett. A német megszállás alatt a kolozsvári német városparancsnok - aki korábban civilben az ulmi színház tenoristája volt, csak miután behívták katonának, kapott századosi rangot - bement Vaszyhoz, és megkérte, hogy ott lehessen az előadásokon. Így aztán szinte minden este ott ült egyenruhában a színház igazgatói páholyában. Vaszyra azonnal rásütötték, hogy németbarát fasiszta. Ez a címke sajnos sokáig rajta maradt, s ez is hozzájárult, hogy kivételes képességei ellenére sem tudott igazi karriert csinálni Magyarországon. A másik okot is ki kell végre mondani nyilvánosan, ha meg is haragszanak rám néhányan: Vaszyt azért nem hívták fel Budapestre, azért nem engedték be az Operaházba, mert azonnal kiderült volna, hogy az operadirigálás terén még Ferencsik Jánost is felülmúlja. Ezt senki sem merte eddig kimondani. Volt egy másik karmester is, akit nem engedtek labdába rúgni Budapesten: Rubányi Vili bácsi. Ez a két ember aztán dacból olyan operakultúrát csinált Szegeden illetve Debrecenben, ami sokszor magasabb színvonalú volt, mint a budapesti. Pedig a Magyar Állami Operaháznak akkoriban zseniális énekesei voltak! Ferencsik Jánost koncertdirigensként nagyon szerettem és tiszteltem, de operakarmesterként, színházszervezőként Vaszy sokkal nagyobb formátumú volt. Nála erősebb kisugárzású muzsikus személyiséggel azóta sem találkoztam.
- Miért épp az operajátszás terén volt ilyen sikeres?
- Egyszerűen mert imádta az énekhangot és az énekeseket. Kivételesen tudta kezelni a művészeit, pontosan tudta, hogy kiből, milyen módszerrel lehet kihozni a maximumot. Akadt például olyan kolléganőm, akinek nagyon magas volt az ingerküszöbe, ezért Vaszy úgy csinált belőle zseniális sztárénekest, hogy állandóan üvöltözött vele.
- Amikor aláírta a szegedi szerződését, hogyan tervezte a pályáját?
- Mint akkoriban minden fiatal énekesnek, nekem is az volt a célom, hogy egyszer majd a Magyar Állami Operaház tagja legyek. Úgy gondoltam, Szeged csak hosszabb-rövidebb állomás lesz az életemben, itt megtanulom a szakmát, és úgyis felkerülök majd Pestre. 1969-ben hívtak meg először két szerepre. Ramfiszt és Fiescót énekeltem egy-egy estén. Gondolom, ki akartak próbálni. Lukács Miklóssal, az Operaház akkori igazgatójával nem voltunk egymásnak rokonszenvesek. Emlékszem, a Muzsika méltató kritikát közölt arról a Simon Boccanegra-előadásról, amelyben Komor Vilmos dirigálásával Fiescót énekeltem Simándy József, Mátyás Mária, Palócz László partnereként. Akkoriban - elsőként a szegedi énekesek közül - ötéves szerződést kötött velem Vaszy, amelyben az is benne volt, hogy minden évben kétezer forint fizetésemelést kapok. Rettentően utáltak érte a kollégáim! Liszt oratóriumát, a Szent Erzsébet-legendát énekeltük Vaszy vezényletével a Zeneakadémián, amikor a koncert után odajött hozzám Lukács Miklós. Azt mondta, hogy nagy marhaságot csináltam, amikor ötéves szerződést kötöttem a szegediekkel, mert szeretne felhozni az Operaházba, de így nem tud. Erre azt feleltem neki: azt a szerződést közös megegyezéssel két nappal korábban felbontottam Vaszyval. Lukács erre a fejéhez kapott: milyen kár, hogy épp nincs státusza. Mondtam neki, ne izgassa magát, tegnap leszerződtem Wiesbadenba. Akkoriban nyitották meg a határokat, és néhány énekesnek lehetővé tették, hogy külföldön vállaljon munkát. Amikor Vaszy meghalt, írtam egy rövid búcsút a Muzsika számára. A sors különös fintora, hogy az Öreg utolsó interjúja ugyanabban a számban jelent meg, s abban a következőt mondta: "Éveken keresztül szeretettel meg tudtam akadályozni, hogy Gregor Jóska elmenjen Budapestre, így ma is itt van." A halála után egy hónappal, a Muzsikából tudtam meg, ő intézte úgy, hogy ne kerüljek fel az Operaházba. Egyszer együtt vacsoráztunk egy nyírbátori koncertünk után, s akkor mondta: "Neked nem szabad felmenned Pestre, mert te alkalmatlan vagy a sorbaállásra. Majd meglátod, te nem fiatal korodban fogsz karriert csinálni, már idősebb leszel, amikor szép pályád lesz. Akkor pedig magadra fogsz maradni, nem lesznek igazi művészbarátaid." Mindenben igaza lett! Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan barátom maradt, akinek a társaságában nem érzek minimális irigységet sem azért, amit elértem.
- Amikor először megnyitották a határokat, és kint is sikere volt, sohasem gondolt arra, hogy végleg külföldön maradjon?
Egy évet töltöttem kint Wiesbadenben, nagyon jól mentek ott a dolgaim, de iszonyatos honvágyam volt. Dolgozott az ottani zenekarban egy '56-os magyar disszidens, akivel előadások után gyakran elmentünk sörözni. Az egyik német nyelvű Aida-előadás után, amelyben a király szerepét énekeltem, hazafelé menet beültünk egy sörözőbe, ahol elkezdte szidni Magyarországot, mondván, ott még a sör is meleg. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba, mert én a hibáival együtt is szeretem ezt az országot, erős honvágyam is van, ő csak folytatta tovább a szidalmait. Erre felálltam, és akkora fülest kevertem le neki, hogy elterült a padlón. Ennek az lett a következménye, hogy hazazavartak. Sokan rá akartak bírni, hogy disszidáljak, én azonban semmiféle bezártságot nem tudok elviselni. Azt sem tudtam volna, hogy Magyarországra legyek bezárva, de azt se, hogy ide ne jöhessek többé.
- Wiesbadenből hazatérve hogyan fogadták?
Tárt karokkal! Lendvay Feri volt akkoriban a színigazgató Szegeden, amikor visszajöttem, másnap már próbálhattam.
- Családjáról, gyermekkoráról sohasem szokott beszélni...
Azt hiszem, sok minden nem publikus belőle. Ha elmondanám, biztosan nem értenék, miért beszélek róla. Édesapám egyetlen karcolás nélkül végigcsinálta a II. világháborút, majd hazaérkezése után egy szerencsétlen autóbalesetben meghalt. Édesanyám özvegyen maradt, és hattól tizennégy éves koromig a nagynénje nevelt. Amikor anyám újra férjhezment, visszakerültem hozzá. A nevelőapám jogász volt, és belőlem is jogászt akart faragni. A hegedülést kivéve mindenféle zenéhez közeli tevékenységtől tiltottak, ahhoz viszont tehetségtelen voltam, igaz, annyi haszna volt, hogy megtanultam kottát olvasni. Édesapám műkedvelő énekes volt, az mondják róla, szép hangja volt.
- Ahogy haladt előre a pályán, és egyre többfelé aratott sikert, mintha egyre nagyobb hangsúlyt kapott volna a városhoz kötődése...
- Nem tudom pontosan, hány éve történt, egyszercsak azt vettem észre, hogy egyfajta jelkép vagyok Szegeden. A szegediek - akik nemzedékek óta itt élő családokat is sokszor "gyüttmöntnek" neveznek - engem, aki Rákosligeten születtem, elfogadtak szegedinek. Nagyon sokan azt hiszik, hogy itt is születtem. Nagyon szégyenlem, hogy nem így van, néha már úgy érzem, kötelességem lett volna itt születni... A hetvenes-nyolcvanas években rengeteg lemezem jelent meg, sokat énekeltem vendégként az Operaházban. Mindenki tudta, hogy Ferencsik János tizenvalahány éven keresztül csak engem kért az oratóriumok basszus szólamaira. Mégsem maradtam Budapesten. Azt hiszem, ezt a ragaszkodásomat is értékelték a szegediek. Amikor nem sikerült 1963-ban a próbaéneklés, majd 1969-ben sem kerültem be az Operaház társulatába, elhatároztam, hogy bebizonyítom ország-világ előtt: nem kell ahhoz a budapesti Magyar Állami Operaház tagjának lenni, hogy szép nemzetközi karriert fusson be az ember. A sors különös iróniája, hogy miközben mindezt sikerült elérnem - ugyan nem művészi okok miatt -, bizonyos mértékig el kellett szakadnom a várostól. Ma Gárdonyban vagyok bejelentett állandó lakos. Nem Szegeddel vagy a polgáraival volt bajom, csupán néhány városvezetővel és kollégával, akiken ma is keresztülnézek, ha találkozunk.
- Ahogyan Vaszy Viktor is megjósolta, már nem kezdőként, hanem az ötvenen is túl jutott el nemzetközi karrierje csúcsára, amikor néhány évvel ezelőtt több szerepre is meghívást kapott a világ legfontosabb operaházának számító New York-i Metropolitan Operába...
1992-ben egy Szerelmi bájital előadássorozatot énekeltem Portlandben. Hazafelé jövet megálltunk New Yorkban. A feleségem és az ügynököm szövetkeztek a hátam mögött, és megszerveztek egy próbaéneklést a Metropolitanbe. Tudták, hogy magamtól nem jelentkeztem volna próbaéneklésre sehová. Vaszy volt az utolsó, akinek előénekeltem. Azóta végigcsináltam idehaza egy szép pályát, felléptem Németországban, Olaszországban, Belgiumban és több amerikai nagyvárosban. Beletörődtem, hogy a Metropolitanben sohasem fogok fellépni. Amikor New Yorkban kész tények elé állítottak, rettentően dühös voltam, de az unszolásra végül mégis elmentem próbát énekelni. Szerencsére tréningben voltam, a Rágalomáriát, majd Don Pasquale áriáját kérték, végül Dulcamara belépőjéből is kellett egy kis részletet előadnom. Mindhárom jól sikerült, de az esélytelenek nyugalmával vártam az értesítést. Néhány hét múlva - amikor épp Belgiumban a Manon Lescaut-ban játszottam - üzenetet kaptam, hogy 1994 októberében Sosztakovics Katyerina Izmajlova című operájában a részeges öreg papot kell énekelnem, ami a darab az egyik legizgalmasabb szerepe. Nagyon boldog voltam. Amikor néhány hónappal később Houstonban léptem fel, újra megkerestek a Metből, hogy ugorjak át New Yorkba, mert James Levine szeretne velem beszélni a továbbiakról. A találkozó a Met által kért időpontban nem jöhetett létre, mert nem tudtam elmenni, hiszen előadásaim voltak. Azt üzentem, ne haragudjanak, az aznapi előadás számomra fontosabb, mint az, hogy a jövőről tárgyaljak. Azért hívtak, mert Bartolónak akartak felkérni a Figaro házasságára, de előbb találkoznom kellett volna a rendezővel is. Már lemondtak rólam, amikor a Marcellinát éneklő 60 éves, csodálatos libanoni mezzoszoprán, Rosalind Elias meghallotta, hogy engem szerettek volna, csak nem tudják, jó lennék-e. Rosalinddal többször dolgoztam már együtt, így azonnal rájuk ripakodott: "Mit vacakoltok, a legjobb Bartolo most, akit ismerek." James Levine már hívta is az ügynökömet, és leszerződtetett a szerepre. Ezzel még nem ért véget a történet, két hét múlva újabb telefont kaptam, hogy három Szerelmi bájital előadásban játsszam el Dulcamarát. Így aztán az 1994-95-ös évadban négy hónap alatt három szerepben 18 előadást énekeltem a Metben.
- Mit jelentettek ezek a külföldi sikerek?
Csak aki igazán megszenvedett már az elismerésért, az tudja, hogy a sikerek rövid állomások egy életpályán. A Metropolitan után is ugyanolyan intenzitással próbálok, hiszen a mércét sehol sem tehetem alacsonyabbra. Lassan 12 éve járok az Egyesült Államokba énekelni, azt tapasztalom, hogy ott nem fordulhat elő olyan lötyögés, mint ami az itthoni próbákat gyakran jellemzi. Elképzelhetetlen, hogy Plácido Domingo markírozzon. Láttam őt a Metben egy zongorás próbán. Úgy énekelt, mintha négyezer ember hallgatná. Az egyik főpróbáján délután kettőkor elrontotta az áriája kadenciáját, ezért négy órán át gyakorolta. Domingo ettől az, aki. Egész nap fröccsöző, biliárdozó énekesből nem lett még világsztár. Ehhez a pályához hihetetlen kitartás és önfegyelem szükségeltetik.
- Médiasztárként az elmúlt években gyakran faggatták a politikáról is, korábban szívesen ki is fejtette a nézeteit. Volt olyan pillanat, amikor megbánta, hogy véleményt nyilvánított?
Többször is volt! Engem senki sem üldözött a Kádár-rendszerben, sőt az utolsó kitüntetésemet is akkoriban kaptam. 1983-ban lettem Kiváló Művész, amire nagyon büszke voltam, mert 43 évesen én voltam a legfiatalabb előadóművész, aki megkapta. Be kell vallanom, engem az előző rendszerben nem az zavart a legjobban, hogy itt voltak az oroszok. Szegeden ebből annyit lehetett érezni, hogy a Takaréktár utcai kocsmába jártak az orosz katonatisztek. Randalírozó orosz katonákkal nem lehetett Szeged utcáin találkozni. Mégis, a rendszerváltás idején, mint a legtöbb emberben, bennem is volt egy nagy fellélegzés: végre szabadok vagyunk. Legjobban az MDF programja tetszett, és nagy lelkesedéssel szavaztam rájuk. Emlékszem, amikor a televízióban kihirdették az eredményt, örömmámorban úsztunk, úgy éreztük, jó helyre tettük a szavazócédulán a keresztet. Azután lassan nagyon rossz irányba kezdett menni minden, és amikor a ciklus vége felé megtisztították a liberális érzelmű újságíróktól, szerkesztőkről a rádiót és a televíziót, akkor már semmit sem értettem. Antall József halála után teljesen eltávolodtam az MDF-es körtől. Amikor megszüntették az Egyenleget, én ugyan nem írtam alá semmit, de magamat letiltottam. Nem szerepeltem a rádióban és a televízióban. Úgy éreztem, visszatértünk a régi rendszerek gyakorlatához, ahol ha valaki nem volt jó elvtárs, akkor a szakmai hitelét is megkérdőjelezték. Az 1994-es választások előtt jó lehetőség kínálkozott a váltásra. Ott voltam az SZDSZ 5 éves születésnapi buliján, ahol Pethő Ivánnal beszélgetve azt mondtam neki: ha kormányra kerültök, az Isten mentsen meg benneteket attól, hogy megint ellenzékbe kelljen mennem. Sajnos annyi rossz, kultúra ellenes döntést hozott az MSZP-SZDSZ-es kormányzat is, hogy akkoriban eldöntöttem, soha többé egyetlen politikai pártot sem vagyok hajlandó támogatni. Ha alakul egy Mozart-, Verdi-, Rossini- vagy Donizetti-párt, akkor mindegyikbe be fogok lépni, de más közéleti funkciót nem vállalok. Elmegyek szavazni, de többé nem politizálok, azt sem mondom meg, hogy melyik pártra szavazok. Igyekszem a magánélet örömeinek élni. Boldog vagyok, mert Bence unokám tüneményes srác. Amióta elkezdett beszélni, be nem áll a szája. Bernadett lányom színésznő lett, jól indult a pályája, nagy sikere volt a Nemzeti Színházban például a Bella című Szomory-darabban és Júliaként a Rómeó és Júliában.
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!