2. lap. �sszesen 2.
- A zeneakadémiai mesterei közül ki volt Önre a legnagyobb hatással?
- Zeneszerzést öt éven át Szervánszky Endrétől tanultam, aki nagy humanista volt. A szoros értelemben vett zenei-szakmai szigor sokszor hiányzott belőle, ugyanakkor a dolgokhoz való filozofikus hozzáállása nagyon mély nyomokat hagyott bennünk. Sokszor olyan katartikus hatású előadásokat tartott, hogy amikor óra után kiment a teremből, szinte ugrándoztunk örömünkben. Korántsem csak zenéről beszélt, hanem politikáról, vallásról, emberségről.
- Amikor 1973-ban megszerezte a diplomát, véletlenül került vissza Szegedre vagy tudatosan döntött?
- Zeneakadémistaként egy évig zongorakísérő voltam a színművészeti főiskolán, s belekóstolhattam az intézmény borzasztóan érdekes, feldobott, kicsit furcsa, mégis inspiráló hangulatába. 1972-ben megjelent a Zeneakadémián Aracsi László, a Tömörkény István Zeneművészeti Szakközépiskola igazgató-helyettese - aki egykor szolfézstanárom volt -, és hívott vissza Szegedre tanítani. Nem mentem. Az ötödévet ugyan befejeztem már 1972 nyarára, de nem diplomáztam, mert nem voltak meg a diplomamunkáim. Aracsi a következő évben újra hívott, és 1973 őszén kezdtem Szegeden tanítani. Nem hiszem, hogy különösebben céltudatos lett volna a választásom, egyszerűen elfogadtam a felkínált lehetőséget.
- Hogyan teltek az első évek?
-1982-ig szinte felhőtlenül jól éreztem magam Szegeden. Bennünket, zenészeket az igazgatónk iránt érzett közös ellenszenvünk is hamar összekovácsolt. A középfokú zenetanítást akkoriban még nem hatotta át annyira a versenyszellem, a minden áron való előbbre jutás és hajtás szelleme, ami mára már uralkodóvá vált. Ezért egészen kedves és családias légkörben dolgoztunk együtt. A mai konzervatóriumban bizony kegyetlen szakmai követelmények határozzák meg az oktatást, s minden növendék tudja, ha egy kicsit rosszabbul játszik, rögtön ott vannak a nyomában azok, akik szintén jól játszanak, és akkor nem juthat be a főiskolára. Ez szinte megöli az emberi kapcsolatokat, egyre önzőbbé teszi a növendékeket, mindenki csak a saját karrierjével van elfoglalva.
- Mennyire volt termékeny ez az időszak a zeneszerzés szempontjából?
- Többnyire csak nyáron komponáltam. Sikerült néhány elfogadható darabot írnom, például 1973-ban a diploma utáni elsőt, ami eredetileg a Csomorkány nevet viselte. 1975 tavaszán féléves tanulmányútra mentem Rómába, ahol az Accademia di Santa Cecilia ösztöndíjasaként Goffredo Petrassi növendéke voltam. Érdekes volt egy kicsit máshol élni, és belekóstolni egy másfajta világba, amit hallatlanul szerettem. Jól tudtam olaszul, de ott erősödött föl bennem az élő beszéd képessége. Nagyon szerettem az ottani dinamikus, feldobott, élettel és aktivitással telített légkört. Goffredo Petrassi zeneszerzés óráira két olasz kollégámmal hárman jártunk. Először néhány hangszerelési gyakorlatot végeztünk, utána pedig neki kellett állnunk saját művet komponálni egy adott hangszeres együttesre, amely a vizsgakoncertünkön is rendelkezésünkre állt. Itt írtam egy darabot Musica concertante címmel, amit később idehaza kiadtak és lemezre is vettek. Hazatérésem után, 1976-ban tenorra és zongorára írtam a 69. zsoltár című darabomat, amit azóta is a pályám egyik csúcspontjának érzek.
- 1984-ben elhagyta Szegedet, s csak 1989-ben tért vissza. A kávéházi estjén úgy fogalmazott, ezek voltak a vándorévek...
- Utólag visszatekintve azt mondom, sok bizonytalansággal és félresikerült próbálkozással jártak ezek az évek, de szegényebb lennék, ha nem csináltam volna végig. Nem szabad az embernek egy életen keresztül egy helyen ülni, és onnan nem kinézni. Fontos volt, hogy Rómába eljutottam, ugyanilyen fontosak voltak a magyarországi vándorlásaim. Három éven át zongorakísérőként dolgoztam a színművészeti főiskolán, majd rövid ideig a rádiónál voltam szerkesztő-gyakornok, amiről hamar kiderült, hogy nem nekem való munka. Azután három évig tanítottam a békéscsabai zeneművészeti szakközépiskolában, ahol egészen másfajta légkör volt, mint Szegeden. Abban, hogy 1989-ben visszajöttem Szegedre, szerepet játszott a Tömörkény igazgatójának, Kühn Jánosnak a támogatása és Weninger Richárd marasztalása. Ő már tudta, hogy egy évvel később megalakul a szegedi konzervatórium, és addig kitartásra bíztatott.
- Azóta is tanít a konzervatóriumban...
- Illúzióim már nincsenek, a tanítás olyan, amilyen. Ha van valamilyen eredménye, akkor most is nagyon tudok örülni neki, mint ahogyan annak is, ha egy-egy órám jól sikerül. Csak ahogyan telnek az évtizedek, az illúzióink lassan megszűnnek, és meggyöngül a dolgokhoz való érzelmi viszonyulásunk. A hetvenes években boldog önfeledtségben tanítottam, jól éreztem magam. Ötven évesen a tudatosság bizonyos fokára elérkezve valószínűleg természetes, hogy az illúzióvesztés elkerülhetetlen.
- Az elmúlt negyedszázadban mennyiben változott a zenéről vallott felfogása, zeneszerzői stílusa?
- Pályakezdésem idején eszményképem a modernség volt, így zeneszerzői pályám a magyar és a lengyel avantgárd zene hatása alatt indult. Ebbe az irányba befolyásoltak tanáraim és a római tanulmányút is. Lutoslawski és más kortárs szerzők hatottak rám, s rajta is hagyták az első darabjaimon jegyüket. Akkoriban fedeztem fel Kurtág zeneszerzői nagyságát is, és még virágzott az úgynevezett lengyel iskola, amit nagyon szerettem. A magyar zeneszerzők között is akadt olyan, akit örömmel fedeztem fel. Például Szőllősy András, akit a mai napig nagyon jelentős zeneszerzőnek érzek. Már akkoriban tudtam, hogy létezik olyan irányzat is, ami még annál is sokkal modernebb, mint amit én követek, de a mérsékelt modernség maradt az eszményképem. 1980 körül valahogyan megváltozott a véleményem. Rendeltek tőlem egy könnyen játszható és megszerethető művet a bajai kamarazenekar számára. Nagyon szerettem modern kórusműveket is írni, ám túl nehéznek bizonyultak. Ha egyáltalán elő tudták adni, akkor sem sikerültek valami fényesen. Rájöttem, hogy kórusra olyan zenét kell írni, ami bőségesen alkalmazza a hagyományos stíluselemeket, hogy ezáltal az intonáció szempontjából megoldható, könnyebben előadható legyen. 1983-ban már két ilyen kórusművet is írtam: a Dies sanctificatust és az Ave Mariát. Így kezdődött az átalakulásom, fölfedeztem, hogy ezeket a darabokat - mivel sokkal kevesebb bennük az előadási és befogadási nehézség - pozitívabban fogadják. Tudatában voltam annak, hogy ugyanakkor jelentkezhet az olcsóság kísértése is. Olcsóságnak azt nevezem, amikor valaki már elmondott gondolatokat, már használt nyelven fejez ki, és a felvetődő kérdésekre ugyanazt a választ adja, amit már régebben is adtak. Ettől őrizkedni szerettem volna. Talán így keletkezhetett bennem az az elképzelés, hogy a hagyományos zenei elemeket megpróbáljam vegyíteni, szintézisbe hozni a modern elemekkel. Azóta is ezen az úton haladok. Nem tudom milyen sikerrel, mindenesetre ma már kezdek otthonosan mozogni ebben a zenei szintézisben.
- A Szegedi Nemzeti Színház felkérésére néhány évvel ezelőtt Balázs Béla meséjére, Darvasi László szövegkönyvére A csend címmel operát kezdett komponálni. Hol tart az alkotómunka, mikor láthatja a közönség a darabot?
- Molnár Lászlótól, a Szegedi Nemzeti Színház előző zeneigazgatójától kaptam megrendelést az opera megírására. Pál Tamás, a következő zeneigazgató fenntartotta ezt a szándékot, és várta tőlem a művet. Időközben megtudtam, hogy a Magyar Állami Operaház kiírt egy reprezentatív, meghívásos millenniumi operapályázatot. Három egész estét betöltő és nyolc egyfelvonásos operát rendelnek meg, amiért megírási díjat adnak, függetlenül attól, hogy eljátsszák-e a darabot vagy nem. Bekerültem a három egész estés operát komponáló szerző közé, ezért a szegedi színházzal közös megegyezéssel visszavontuk a szerződést. Az operaházi pályázat beadási határideje 1999 márciusa. Addig még egyszer át kell fésülnöm a darab partitúráját. Be kell valljam, ez a munka fogcsikorgató, véres és kicsit ellenszenves foglalatosság. A döntésem rizikója, hogy az Operaházban csak azt a darabot mutatják be 2000-ben, amelyik az első díjat kapja. Ha nem A csendre esik a választás, akkor kereshetek egy másik színházat.
- A Hungaroton Classic kiadásában szerzői CD-albuma készült. Mely művei szerepelnek a válogatásban?
- Öt darabom szerepel a lemezen, amelyek megközelítőleg teljes pályaképet adnak. A hetvenes években született műveim közül hallható rajta a 69. zsoltár. Keönch Boldizsár énekli és jómagam zongorázom. A többi darab, így a Dies sanctificatus című női kar is, a nyolcvanas évekből való. A Kamarakoncert csellóra és vonószenekarra című darabot az ősbemutató közreműködőivel, Sin Katalinnal és a Weninger Richárd vezette Weiner Kamarazenekarral rögzítettük. A Rézfúvós kvintett egy jól sikerült régebbi rádiófelvételről kerül a lemezre. A kecsua-indián népi szövegekre, szopránra és ütőkre komponált A magány dalai című dalciklusomat egy fiatal énekesnő, Skoff Zsuzsanna és két ütős, Varga Zoltán és Láng Zénó előadásában vettük fel.
- Ha laikus zenebarátokat kérdezünk a mai modern zenéről, a többség finoman szólva nem lelkesedik. Mi lehet a távolságtartás oka?
- Ebben a kérdésben azóta látok világosabban, amióta a "korunk zenéjének stílusismerete" elnevezésű tantárgyat tanítom a konzervatóriumban. A XX. századi zene, vagy legalábbis annak bizonyos irányzatai eltávolodtak a természetes zenei alapanyagoktól. Attól a harmóniavilágtól, amely az úgynevezett természetes felhangsorból, a természet zengéséből származik, attól a ritmikai és formai szimmetriától, amely a népzenékben található, és attól a fajta dallamosságtól, amely kis hangközterjedelmen belül mozogva a hétfokú, diatonikus skálákhoz kapcsolódik. Ha végigtekintünk a különböző korszakokon, a reneszánsztól a romantikáig azt tapasztalhatjuk, hogy a zene évszázadokon keresztül - hol egyszerűbben, hol bonyolultabban - megmaradt a természetes alapanyagoknál. A XX. században hirtelen forradalmi változások történtek, mert a közönségnek biztonságot nyújtó elemek egyre-másra kezdtek eltűnni a művekből. A zeneszerzők - egyik komponista így, a másik úgy - szinte kirántották a talajt a zenehallgatók lába alól. Voltak egészen radikális újítók is, mint például Schönberg. Emiatt a közönség eltávolodott a modern zenétől. Azon is lehet vitázni, hogy a XX. században jelentkező új fajta élményanyagok, a világ újdonságai mennyiben teszik szükségszerűvé a zenei stílus modernizálódását, megváltozását. Úgy vélem, szükségszerű bizonyos modernizálás, egyszerűen azért, mert a feszültségek, amelyek a régebbi évszázadok zenéjében mindig egyértelműen feloldódtak, a XX. században egyáltalán nem biztos, hogy feloldódhatnak, mivel a világ ilyenné változott. Nem biztos, hogy a problémáinkra megoldásokat találunk, egyre jobban félünk a jövő bizonytalanságától. Nem tudjuk, mi lesz. Ilyen és ehhez hasonló érzések vezethetik a mai művészeket, hogy a kor bizonytalanságát és megoldhatatlanságát valamiképpen kifejezzék. Így jöttek létre több avantgárd hullámban is a modernizmus különböző eszközei. A zenében a tízes-húszas évek avantgárd hulláma volt az egyik, beleértve a bécsi iskolát, de akár Bartókot és Sztravinszkijt is. A második avantgárd hullám az ötvenes-hatvanas évek nyugati zenéjében jelentkezett. Olyan alapvető fontosságú mesterekkel, mint Boulez, Stockhausen, Nono és Ligeti. A hetvenes évek közepétől mégis elindult egy változás, valamiféle ellenreakciója az avantgárdnak. Egyes szerzőkben olyan kívánság jelentkezett, hogy ismét visszaforduljanak a hagyomány bizonyos elemeihez. De nem olcsón, hanem magas művészi színvonalon. Új típusú művek jelentek meg, amelyek a tonalitást visszahozták, de egészen másképpen. Ezek közül például a lengyel Henryk Mikolaj Górecki műveit nagyon szeretem, és nagy igazságot érzek mögöttük. Az észt származású, alapvetően misztikus-vallásos alakatú Arvo Pärt zenéje is roppant közel áll hozzám. Neki is jelentős dolgokat sikerült kimondania azáltal, hogy a muzsikájában speciális módon szintetizált XX. századi és középkori elemeket. Ide tartozik a lengyel avantgárd korábban sok megbotránkozást okozó mestere, Krzysztofl Penderecki is, aki a hetvenes évek közepén stílust váltott, és visszatért egyfajta mahleri vagy richard straussi értelemben vett neoromantikához. Ezzel a fordulattal nem feltétlenül szimpatizálok, s a Penderecki-jelenség vesztett előttem a hiteléből. Ma azt a korszakot éljük, amikor az ötvenes-hatvanas évek avantgárdja fokozatosan lecseng, és a hetvenes évek óta egyre erősödnek a visszatekintő, tonalitás felé mutató törekvések. Reménykedem benne, hogy ez nem a közönség kegyeinek olcsó keresése, hanem valódi, új fajta művészi értékek megnyilvánulása. Én is ide szeretnék tartozni azzal, hogy a magam módján szeretném vegyíteni a modernizmus és a hagyomány bizonyos elemeit.
Hollósi Zsolt
|< Kezd�
< El�z�
1
2
K�vetkez� >
Utols� >| 
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!