Egy újév kezdete, amikor mondhatni hivatalból is újra éled a remény. Milyen szép és megható, ha igaz. És az ifjú emberek számára bizonyosan igaz. Új évet kezdeni tizenévesen, de még késõbb is egy jó darabig, új leosztást jelent, új lehetõségeket, új kihívásokat, próbát és kalandot.
Ma, amikor annyira mozgalmas és bízvást mondhatón, szinte naponként kiszámíthatatlan fordulatokat vet a világ helyzete, manapság fiatalnak lenni jó. A fiatalokat keresik, a fiatalokra áhítozik a jövõ, feléjük tekintenek bizakodással az emberek. És éppen ezért féltik is a fiatalokat. Féltik a leskelõ veszélyektõl, a világ mámorítón gazdag lehetõségeitõl, melyek tömege éri készületlenül az ifjú embereket.
Õ csak kipróbálná a nyugati munkahelyet, az utazás, a kaland ezernyi formáját, de mire észbe kapna, már elragadták a kábítószerek alattomos csábításai, a narkó megannyi mákonya, a léha világ, amely rövidebb-hosszabb idõre elbódítja és megmenti a világ keserû valóságától, bár utána könyörtelenül benyújtja számláját. Mindezt tudni azonban mit sem ér utólag, elõre kellene. És mégis, az új év új remény az ifjúságnak.
A középkorúaknak gyakran csak annyi, ami a helyben járáshoz elég, ám szintúgy gyakran a nagy elõrelépéshez is ígéret az új év. Amikor az ember már ismerni véli korlátait és reálisan számba veheti lehetõségeit, amikor már nem csak vágyakozik, hanem számol is erõforrásaival, ez a középkorú élet-szakasz jellemzõje. Ilyenkor egy évkezdet ajándék is lehet, ha megragadod. De nem lennék igazságos, ha nem utalnék a bármikor, úgy ebben az életszakaszban is elõtörõ kudarc rémére. Amikor bukni látszik minden, amit eddig épített szorgos munkával, álmodozó hévvel kortársunk, és benne bízva a család, a környezet. Manapság bukni könnyebb, mint tán bármikor korábban. Oly ingatag világban élünk itt lent egyénileg, mint amilyen forgandó odafönt a nagyok sorsa. Nincs földi hatalom, bárhogy is hirdeti, mely véglegesnek mondhatná uralmát. Így a középkorúak helyzete is forgandó, minden évkezdetkor.
És az öregek, õk is reménykednek minden évfordulón? Sokan a méltó búcsúzásban, sokan a megmaradáshoz fûznek reményt, hiszen oly vonzó e csalfa aranyág, megszokott életünk. Mondják, még szükségük van ránk a gyerekeknek, a nálunk is idõsebbeknek, a ránk szorulóknak, az élõknek. Egy szó mint 100, minden új év új remény, míg dobog a szív és piros a vér. Ne csüggedjünk, jöhet még a kikelet.