Kamuti Jenõ, aki tõrvívásban és párbajtõrvívásban alkotott s idén január végén választották be a Halhatatlan Magyar Sportolók közé, afféle életinterjút ad egy arcról ismert fiatal sportriporternek. Minden interjú idõre megy, még az ilyen eleven legendáé is, a fiatalember tehát, bár mosolygós derûvel szemléli a háromnegyed évszázados halhatatlant, de azért az egyik alkalmasnak látszó végszóra rácsap, és berekeszti, belefojtja a szót a Halhatatlanba.
***
De nem is ezért említem beszélgetésüket. Kamuti elmondja, miután 1957.-ben Párizsban tagja volt a világbajnokságot nyert csapatnak, egy moszkvai verseny után találkoztak a nagyhatalmú (szegedi) Komócsin Zoltánnal, aki megkérdezte tõlük: van-e valamilyen személyes kérésük?
Õ úgy érezte, egy élete egy halála: odaállt a nagyember elé és elmondta, édesapját elhurcolták, azóta nem tudják él e még vagy sem... Bay Béla bácsi, a válogatott edzõje félig holtra válva várta a választ, nem tudhatta Szibériába viszik Jenõvel együtt, vagy mehetnek még Pestre... Komócsin megígérte, utána nézett. A család megtudta, Kamuti Jenõ édesapja él, a nagyember révén kórházba került, 58-ban szabadult. Ezt meséli el a Halhatatlan, miközben a sportosan lezser riporter mosolygósan hallgat, de már ugrik is elõre az élettörténetben.
***
Eltûnõdhetnék: vajon ha ez sem érdekli a jövõ nagy riporterét, akkor van-e még valami, amire odafigyel? A már életében Halhatatlan öregember természetesen megértõn beszél a percembernek tovább.
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!