Kortársunk: Lossonczy Tamás. 105 éves magyar festõ. Újabban pillanat festményeket készít. Megszólalt: már nem látom a kiállított képeket. De nem is baj. Minek annyi részlet? Úgy is érzékelem az egészet!
Ami nem öl meg, azt felhasználhatod. Döbbenet, ilyen van? 105 éves. Mindent megold. Mégis úgy érzem, rettenetesen sajnálja, hogy meg kell halni, pedig nem lát rendesen és azon kesereg: bár 3 protézis van a lábában, mégsem tud futni és ugrálni, meg úszni a Lukácsban. Nyomoronc ifjoncként meg sem merem említeni hasonló vágyaimat. És akik még tudnak ilyeneket tenni, értékelik?
***
A két háború közötti irodalompolitikai vitákból olvasok. Magyarán a népiesek és urbánusok acsargásából, végül alig félévtizedre a háború elõtt. Ma már szavaikat sem értjük. Nem is fordítom le, úgyis mást értettek alatta, mint manapság mi. Többen a népieket, fasisztákat, hitleristákat, kommunistákat különböztetik.
Forgatom az oldalakat, s végig naivitásukon bámulok. Mert még mindennek elõtte voltak. Nem ismerték Sztálin és Hitler iszonyatát. Így csak mint gyermekek az aknamezõn bújócskáztak... Azután elkövetkezett az Idõ és egyszeriben vágyott boldogság lett a cikkírás, a normális élet. Minden mögéjük
került, a Világ többé már sohasem lehetett olyan, mint annak elõtte.
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!