Soha többé nem mutatott olyan szörnyûséges képet Szeged akkor még egyetlen hídja, a mai Belvárosi (korábbi R M híd, arany betûinek képére még emlékezhetnek kortársaim) mint 1956. november elsõ napjaiban, majd még késõbb is, talán a hónap végéig. Az újszegedi templom elõtt a hídra kanyarodva, utóbb tudtuk meg, hazánkba Nagylak felõl érkezve, úgy tûnt, tankok véget nem érõ sora dübörgött át, majd a Kossuth Lajos sugárúton tovább robogtak a lázadó Budapestre.
A tankoszlop (talán november 3.-án) kora délután (mi már kijöttünk az iskolából) érkezett Újszegedre és iszonyú hanggal, füsttel földübörgött a hídra. Annak járdáin két oldalt döbbent, rémült szegediek álltak, haladtak egyik vagy másik irányba, mi pedig, vidéki gyerekek semmit értve a világból, néztük az acél szörnyeket. Emlékezetem szerint a híd jármû forgalma
(az egyetlen kocsiból álló villamoska, az idén nyáron is használt „nosztalgia-járat" kocsija) valahol meglapulva (ligeti sínján) várta a vész elvonulását.
A tankok pedig végtelen sorban dübörögtek, lánctalpaik sáros, poros acélkarmai egykedvû magbiztonsággal martak bele az út kövébe és szoros kötelékben, tán 3-4 tanknyi távolságra egymástól zúgtak át a városon.
A híd szegedi torkolatában, csak úgy mint az újszegedi feljárónál, jelzõzászlós katona irányított, terepszín katonaruhában, fején fülhallgatós fekete sapkában. Egy, a szegedi közönség bámész tehetetlenségétõl feldühödött férfiú, mintha tán zakóban, üvöltve-sírva a Múzeum magasságában kiugrott a járdáról és zakóját letépve, közvetlenül az elhaladt tank mögé, az úttestre vetette magát. A nép megdermedt, a következõ tank talán kicsit lassított, de egykedvû tempóban haladt tovább. Ekkor társai utána ugrottak és visszahúzták a járdára a tiltakozót. Cselekedetét nem követte senki. Még annyi incidensre emlékeznek a régi szegediek, hogy valaki az akkor még a mai toronyház helyén álló „a víz elõtti" Oskola utcai halászcsárda padlásáról puskalövéseket adott le a tankokra. Egyikük menetközben fölemelte ágyúcsövét és odalõtt. A padlás beomlott. Dübörögtek tovább Pest fel.
A szörnyû látvány, mely még tán hetekig megmaradt: a tankok acéltalpainak éles széle több helyen föltépte a hídjárda peremének fémvédõjét. A járda úttest felõli részét védte ez a fémcsík, ami ekkor fölszakadt és hatalmas karikákban, mint halálos játékszer meredt az égre. Hirdette: itt járt a háború. Karikái még hetekig emlékeztettek arra, milyen rettenetes erõ a hadsereg, milyen gyönge az emberi test. És lám, több mint félszázad elmultával, mégis itt vagyunk, túléltük. Igaz, mi nem voltunk pesti srácok, csak vidéki kamaszok... (tráser)
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!