Apád barátja volt, jó cimborák, Apád odajárt hozzájuk a Francia utca 9.-be, de még a háború elõtt, akkor barátkoztak a Katona... ejnye nem jut eszembe a neve, mondja beszélgetõtársam, miközben csak értetlenül hallgatok. Mire kidadogom, hogy na de hogy jutott el hozzád ez a hajdani barátság, Gyula úr valami régi nénirõl kezd mesélni, aki még gyerekkorában emlegette a frontra küldött és ott elesett fiát, neki volt barátja a békeévekben Apám.
Anyámmal éppen a 2. Magyar Hadsereg frontra küldése elõtt esküdtek örök hûséget a Fogadalmi templomban, a fess, ifjú szabómester és a csinos kis varrólány, így télvíz idején januárban, amikor „nagy hó volt". Apámnak az akkor divatos, talán szívdöglesztõ Jávor-bajusza volt, Jávor Pál színmûvész úrról mintázva, amit ugyan késõbb sosem viselt, de az ünnepi alkalomkor ez dukált. Anyám fodrász fésülte szõkés-hullámos tincsekkel, hófehér nagy estélyiben, tüll-fátyollal pompázott, és romantikus szíve bizonyára teljes átéléssel, lobogó érzeménnyel tekintett a Jövõbe. Ami azt illeti, a belvárosi szabó üzlet a háború elõrehaladtával becsõdölt, Apámnak sürgõsen át kellett mennie valami biztos állásba, ami a katonáskodástól is megmenti és kenyeret is ad.
Vasutas lett és igencsak alul kezdte, az akkoriban még létezõ kocsifékezõ sarzsival. Végeláthatatlan tehervonatokon az utolsó vagon huzatos fülkéjében kucorgott, utána már csak a sínekre látni. Ha a mozdony lassított, megállt, behúzni a kerekekre szoruló fékpofákat, ha meg gyorsított, kiengedni mindet. Egymagában, kegyetlen hidegben, tûzõ nyári napon, éjszakai sötétben, ráadásul zavaros háborús évek idején.
A fess fiatalember megadta az árát, hogy nem vitték el katonának. Egy este a szegedi pontonhíd építésérõl is megszökött, ki tudja hová merre vitték volna õt is, szovjet mértékkel málenkij (kevéske) robotra. Akkoriban szibériai bányákról suttogtak Kelet-Európában is. Szökése különben életveszélyes volt, mert az õrök dobtáras géppisztollyal felügyelték a hídverõket és nem voltak tekintettel semmire.
Anyám sem öltözött ki olyan szép ruhában soha többé, mint ott a templomban, késõbb éveken át vas sparhelten fõzött a platnin, etetett négy gyerekét és sokszor jó volt, ha reggelire úgy álltában, kitörölhette a nagy lábasban elõzõ napról maradt, zsírtalan krumplis tarhonyát. A '60-as évek közepétõl, amikor már jobban ment, Apám vasárnaponként aranyszínû rántott húst sütött.
Anyám élete utolsó évtizedében már gyakran járhatott templomba, hitbéli vonzalma nem tartozott senkire. Négy gyereket kitaníttattak, fölneveltek, azután elmentek. Pénzben, vagyonban sosem bõvelkedtek, éppen csak megéltek. Panaszukra nem emlékszem, de a szebb jövõbe vetett reménykedésükre sem. Világéletükben úgy tettek, mint a többi szegény ember: éltek, ahogy lehetett.
***
Lenne összefüggés a Halál érkezése és az Élet beteljesülése között? Tetszetõs fölvetés, de tömeges megvalósulása erõsen kétséges. Már csak azért is, mert legtöbbünk a mások számára is látható nagy célokat nélkülözõ életet él. Az már inkább köznapi, hogy a jól összeszokott párok egyik tagja ha elmegy, a másik hamar követheti. Ha a párkapcsolaton belül domináns fél távozik, alárendelt társa magára marad, vágyódik szokott helyzete iránt, de mivel ezen a világon ezt nem találja, engedelmeskedve a másvilágról megannyi formában érkezõ sürgetésnek, akaratlan is oda tart...
A túlvilági hívás észlelése, értelmezése természetesen lélekfüggõ, de csak az vihog fölötte, aki e jelzéseket fölfogni képtelen. A két világ létezik, összetartozik és ezernyi módon, megannyi szállal át- meg átköti egymást. Halottaink emlékként velünk maradnak, ki miként tovább él körülöttünk, bennünk, olykor már-már zavarón jelen van. Sokan kérik segítségüket, közbenjárásukat az Égi Fejedelemnél, az Angyal jóindulatának elnyeréséhez. Nékem a kérés nagy szégyen, adjon úgy, hogy nem kérem... írja Nagy László kevélyen, de valójában fohász ez is, csak éppen bújócskázik a lelke, mintha lenne gyermeké.
A társkövetõ halálokban megmutatkozik az emberi személyiség változékonyságának korláta is, amely gyakran nem tágítható oly mértékben, mint az élethelyzet megkívánná. Valójában a mélyebb összefüggések emberi szemnek aligha láthatók, a régi görögök mindezt a párkák, a sorsfonalakat egybefûzõ és szétszabdaló asszonyok cselekedeteivel magyarázták. S ha meggondolom, hogy életünkben a jelentõs találkozások, a döntõ események bekövetkezte általában váratlan, elõre nem kalkulálható, rajtunk kívülálló okok következtében történnek, legföljebb utóbb illeszkednek valami sorba - a párkák szereplése jó magyarázat.
,
Szines
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!