-az Iskola. Már csak épülete õrzi bennem, a hajdani gimnázium emlékét. Mégis, amint megnyitom a kaput, fölmegyek a lépcsõn, megnézem ott van-e még a kis folyosói ivókút a portásfülke mellett, a büfé, ami mára beszélgetõ szeglet lett, amint fölfelé haladok az oly ismerõs lépcsõkanyarulatban, de elõbb még be kell nyitnom a hajdani IV. /a ajtaján... szóval ezt nem tudom elmondani. Nincs egy konkrét élmény, csak a Felhõ. Négy év, összesen csak 40 hónap, mínusz a szénszünetek, néha szakkör este is, ünnepek, és kicsengetés - becsengetés között miénk voltak a percek. Az Idõ különben elnyúlt, mint a folyó, az unalmas órák olykor fölfoghatatlan hosszúnak tûntek, a tanárok is szakmányba tanítottak. Õk tudták, mi csak éreztük. Diktatúra volt, ha kérdeztél is veszélyt idéztél. Mégis, az Iskola! Most magammal elégedetten, hogy milyen vitézül fölmásztam az emeletre... akkor - szárnyunk volt. 

-ó Barátim, a gyermekkor! Anyám olykor paprikás krumplit fõzött tarhonyával. Zsírtalanul. Négy gyerek, egyik kicsi, a többi kisebb. A tarhonyás krumplit ettük, mint a kis sáskák, sosem volt elég. Zsír persze nem volt, gáz sem, a villany-tûzhelyt hírbõl sem ismertük. Édesanyánk reggelente a sparheltba gyújtott be, gallyakkal. Õ, az estérõl megmaradt, reggel melegített étel maradékát törölgette ki, kenyérrel. Istennek hála, néha észrevettem és átéreztem közös nyomorúságunk terhét. Mindez onnan, hogy az imént kolbászos paprikás krumplit és rizs maradékot adtam a még nálunk idõzõ varjaknak... Amint készítettem a fekete madarak étkét, varázslatra megérintett illata. Az a gyermekkori maradék kevesebbet érhetett, mint amit most az Ég madarainak vetek. Szégyen? Ma nem adtam aprót a koldusnak, pedig a szélben ült. De éppen hívtak és mobiloztam. Meg különben is, valahogy magam is lázadozok mélységes nyomorúságunk ellen. Ezért nem adtam néhány forintot testvéremnek? Magam sem értem. Röstelkedem. És ha elitta volna? Legalább addig örül. 

-a színpad, amit gyakran többen tartunk magunk közé. Egy valaki, olykor többen is alakítanak nekünk, a mini világunkat jelentõ deszkákon. Olykor, sõt legtöbbször nézõ vagyok, közönség, nagy ritkán sem fõszereplõ. De mindig akad köztünk primadonna, akire figyelnünk kell! Õ nekünk játszik, miattunk, figyelmünkért, megértõ szeretetünkért alakít, többnyire ártatlan szenvedõt. Valakit, akit meghurcolt a Világ, de most idehozza szenvedését elénk, ítéljük meg szörnyû és méltatlan megpróbáltatásait! Tõlünk várja ezt, kik barátai, társai, alattvalói vagyunk, mit vagyunk, örülünk, ha lehetünk! Szóval tõlünk kér együttérzést, fájdalmat, méltatlan sorsa fölött... Ez a rejtõzködõ színház, belépés csak meghívottaknak. De ha hinnéd, hogy a játék blöff, a tekintet hamis - értetlen tuskó vagy. Itt is sós a vér, máglyára kerül az elítélt. De legalább is közönyünk hideg tömlöcébe. Jézus, irgalmazz!

(trĂĄser)