Egy olvasói levélbõl: a 9. osztályos diák megengedi magának, hogy órán, hangosan olyan poénokat mondjon a tanárnak, mint: ennyi ésszel hogy lehetett tanár? Helyszín egy Bp.-i iskola.
Lehetne Szegeden is?
* * *
Szerelem. Talán franciául beszélgetnek, a fekete fiú kézfejét hanyagul a lány térdén tartja, olykor dobol rajta, akár a rázkódó busznak dorombolna. Egymás felé fordulva ülnek, nem igen láthatnak mást. Nem is fontos számukra más.
Semmi különös, szerelembe estek. Az ember évszaktól, sõt állítólag életkortól is függetlenül képes erre. Ez a boldogság. De csak késõbb tudjuk meg!
* * *
Kis, birka nép vagyunk, mondják és tán bíznak is benne odafönt. Tény, ésszel nehezen fölfogható (persze oly természetes, hiszen megszoktuk, velünk ez is megtehetõ!) hogy oly óriásoknak, mint Babits Mihály vagy éppen Illyés Gyula, nem adták ki egyes verseit évtizedekig, s ebben haláluk sem számított. Mert a politikai hatalom úgy ítélte évtizedekig: ezek ártanának az elismert, "haladó" költõ megítélésének. És azután nemzedékek jöttek anélkül, hogy megismernék, ez ilyet is írt! Rémisztõ helyzet. Eltûrtük, sõt fogtuk a pofát. Az Egy mondat a zsarnokságról ismert volt, de kuss volt róla. Illyés 1950-ben írta, de 1986-ig volt a vers tetszhalott. Közben egy fellobbanás, csillagfény 1956-ban, amikor az Irodalmi Újságban egy napig elolvashatták. Utána süllyesztõben, majd 1986-ban Aczél György kegyes volt és népünk akkori vezéreinek közelítõ vége idején, minden elõzetes értesítés helyett: kiadták. Félévtizeddel a Költõ halálát követõen, jutalmul nekünk, akkoriban még olvasó népnek. Akkoriban, 30 év után, uraink már nem féltek tõlünk, sem a Felszabadítóktól.
(traser)
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!