Az ember általában elképzeli a zenét. E cikk szerzõje legalábbis. A múlthét csütörtökön Szegeden koncertezõ The Imperial Crowns esetében sem volt ez másképp. Naplementében, a nevadai sivatag kellõs közepén száguldunk
'73-as Cadillac Eldoradónkban Las Vegas felé. Hajunkba kap a szél, mellettünk az álomnõ és éppen nagyon lazák vagyunk. Baromi furcsa volt mindezt a Belvárosi Moziban átélni.
Merthogy nagyjából ilyen érzéseket keltett a kaliforniai, egészen pontosan Los Angeles-i zenekar rockot és blues-t vegyítõ, a végeredményt egy kevés funkkal és soullal bolondító játéka, amit ülve hallgatott végig az az igen kevés szerencsés, aki jegyet váltott a koncertre. Szerencsés, hiszen amúgy egy igazán dögös, Szegeden erõsen ritkaságszámba menõ koncertet hagytak ki a távolmaradók.
Az este nyolcórai kezdésbõl valójában fél kilenc lett, valószínûleg ennyit tudtak adni a zenészek városunknak, bízva benne, hátha valamivel népesebb hallgatóságnak kell majd játszaniuk. Nem így lett. Egy matinén is többen vannak általában, mint amennyien helyet foglaltak kezdésre, és késõbb sem futottak be eltévedt csoportok.
Ennek ellenére a zenekar belecsapott rendesen és köszönhetõen elsõsorban az énekes-gitáros-szájharmonikás Jimmy Woodnak, úgy zenéltek, mintha minimum több ezer ember elõtt nyomnák valami hatalmas helyen.
Ez pedig nem kevés közönség iránti alázatra enged következtetni egy bandától, akik olyan promóciós - és amúgy nem is nagyon túlzó - szöveggel támogatva érkeztek Szegedre, miszerint Johnny Depp és más Hollywood-i sztárok rajonganak értük, James Belushi állandó kísérõzenekarát alkotják és a Tom Waits nevével fémjelzett Los Angeles-i blues szcéna jeles tagjai közé tartoznak. Egy olyan bandától, akik az amerikai könnyûzene félisteneinek felével már legalább egyszer együtt zenéltek, a másik felével meg többször is. Bruce Springsteentõl kezdve, Etta James-en át, Paul Rodgers-en keresztül Bob Dylanig játszottak mindenkivel, aki csak számít.
Szóval rendesen odatették magukat, így mi lenn a nézõtéren percrõl percre egyre jobban feszengtünk a székeinkben, minden szám után azt a következtetést levonva, hogy nem jó helyen van ez a koncert. Voltak akik - leginkább lányok - nem is bírták sokáig ebben a formában. A reflektorokkal vörös-feketére festett színpadon egy idõ után színes ingjétõl is megváló, a mikrofonállvánnyal szexuális aktusokat imitáló, szájharmonikáját virtuóz módón rojtosra tépõ, ördögi tekintetû frontember és a gitárját egyre jobban igénybe vevõ öltönyös J.J. Holiday játékát hallva hamarosan többen a széksorok között kezdtek táncolni az egyre jobban belelendülõ Crowns zenéjére.
Az elsõ sorokban láthatóan szakavatottak foglaltak helyett bõrmellényben, hosszú hajjal és szakállal felszerelve, csodálkoztunk is, hogy a mozi elõtt ennek ellenére egyetlen choppert sem láttunk.
De Ordell Robbie-t és Vincent Vegát sem találtuk a teremben, pedig egy idõ után komolyan esélyesnek tartottuk, hogy lemásznak a mozi kávézójának falára akasztott képekrõl és bejönnek erõsíteni a létszámot. Merthogy ilyesmire buliznak, az egészen biztos, az Imperial Crowns bármelyik Tarantino-mozi filmzene albumán megállná a helyét.
Hihetetlen energiabomba volt majdnem két és fél órás koncert, amit csak rövid idõkre szakítottak meg Wood számok közötti, öblös hangon elõadott, koránt sem az angol irodalmi nyelvet követõ, gyakran erõsen szexuális vonatkozású átvezetõi, amelyek után aztán rendre töretlen lendülettel folytatták a bulit.
Érdemes tudni, hogy nem éppen mai srácokról van szó, J.J. például - bár a kutya nem mondaná meg róla - lassan az ötvenediket tapossa és az õrült Jimmy sincs lemaradva tõle, sõt. Szóval valóban figyelemreméltó tempót diktáltak.
A néha már-már lélegzetelállítóan technikás Holiday gitárszólói, Wood Ferenczi György legjobb pillanataira hajazó harmonikajátéka és Michael Barsimanto feszes, húzós dobalapjai olyan néhol improvizációba és hosszan elnyújtott számok sorába álltak össze, hogy tényleg jobb szerettük volna a mozi helyett valahol egészen máshol hallani mindezt.
Persze így is elégedettek lehettünk, mert bár a zenekar utolsó számának õrületig torzított végkifejletével egy csapásra visszarántott bennünket a novemberi Szeged rideg valóságába, pár perc erejéig tényleg az Eldoradónkban száguldottunk Las Vegas felé.
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!