Azoknak mindenképpen ajánlott megtekinteni ezt a filmet, akik, ki tudja miért, azt gondolják - persze tudjuk, miért - hogy hazánkban nem készülnek igazán egyedi, ötletes magyar filmek.
Készülnek, ez is az.
Ez viszont azért nem lesz egy történetelmesélõs kritika, mert ennek a filmnek olyanja, fõleg elbeszélhetõ, igen csekély van.
Eleve két történetet látunk, s ezek között az átfedés szinte csak annyi, hogy a fõszereplõ(k) azonos(ak). Egészen pontosan, míg az egyik történetben a film fõhõse (Én) össze-vissza rohangál Budapest utcáin, szórakozóhelyein, és megállás nélkül csajozik, mint akinek ez az ezerszeresen túlpörgetett csajvadászat az oxigénhez hasonlatos lételem lenne, addig a másik történetben ugyan ez a srác (Én) és meglehetõsen furcsa sorsú barátnõje (Judit) kapcsolatából láthatunk töredékeket.
A két teljesen eltérõ hangulatú szál nem képez egységes egészet, ám egymást követõ jeleneteik egy meglehetõsen furcsa összképet kölcsönöznek a filmnek.
Míg az õrülten csajozós, bulizós részek hihetetlenül pörögnek, a kamera állandó mozgásban van és szinte már feldolgozhatatlan a rengeteg vágás következtében ránk zúduló vizuális információ, addig a másik szál olyannyira visszafogott tempójú, lassú jelenetekbõl áll össze, hogy szinte úgy érezzük magunkat ezek váltakozásakor, mintha egy vadul pörgõ óráskerékbõl szállnánk ki és be folyamatosan.
Emellett maguk a történések is rendkívül eltérõ hangulatúak, hiszen míg Én már-már betegesnek nevezhetõ folyamatos csajozásai, próbálkozásai, sikerei és pofára esései láttán idõrõl-idõre hangos röhögésben tör ki a mozi nagy része, addig Én és Judit kapcsolatának jelenetei leginkább igencsak görcsösek, furcsák, melankolikusak, s bár akadnak vidám pillanatok, az összkép elgondolkodtatóan, szinte frusztrálóan reális.
Mindezek ellenére az Egyetleneim inkább egy vicces, önfeledten röhögõs, humoros filmként marad meg a nézõ emlékezetben, mintsem egy drámai alkotásként. Pedig dráma is van elegendõ, csak hát a másik szál, fõleg a formai bravúrok miatt, erõsebb.
Bár a Juditot alakító Tóth Orsi arcát nehéz elfelejteni. Nem azért, mert õ a legjobb csaj a filmben, hanem mert õ a legszuggesztívebb.
Tetszett a játéka, meg már elõttünk jóval másoknak is, meg is kapta a legjobb színésznõ díját a 37. Magyar Filmszemlén, ezért, meg a Johannában nyújtott alakításáért.
És ha már színészi játékról esik szó, mindenképpen figyelemreméltó, hogy a film nagy részét amatõr, pár pillanatra, másodpercre toborzott szereplõkkel, valamint a nyílt utcán forgatva, rengeteg improvizációt alkalmazva vették fel. Bizony, sokszor a mit sem értõ lányok tekintetei, az idõnként megrémülõ háttéralakok teljesen valóságosak.
Így aztán komoly színészi alakításként csupán páran emelhetõek ki a filmbõl, annak ellenére, hogy megszámlálhatatlan szereplõje van az Egyetleneimnek.
Tóth Orsi mellett a fõszereplõ Kovács Krisztián néhol szinte zseniálisan adja a béna lúzert, aki a leggyengébb csajozós dumák elszórása mellett idõnként azért sikerrel is jár, és pár pillanatra menõnek érezheti magát. Például ha valamelyik hölgy éppen bedõl a dumának és hajlandó vele randizni, vagy mikor Lovasi kezébõl kirángatva gitárját, a Kispál egyik kísérõjének kiadva magát szólhat be a kidobónak nagyképûen, hogy legközelebb aztán már emlékezzen rá.
Persze aztán a "Lovasiékkal jöttem be"-dumát az ingyenes bejutás mellett a csajoknál is fel kívánja használni, de hogy ebbõl mi sül ki, azt nem áruljuk el. Jó poén.
Emellett akad a filmben egy kis magánszám a Rengetegbõl már ismert, amúgy a Before Dawn címû rövidfilm rendezõjeként jó pár díjat besöprõ Kenyeres Bálintnak is, aki a Kovács Krisztiánnal elõadott metróbeli részeg õrjöngésével a film legfelkavaróbb pár percét produkálja.
Rajtuk kívül feltûnnek még a filmben jól ismert, régi motorosok is pár perc, vagy pár pillanat erejéig, úgy, mint Avar István, Sztankay István, vagy az idén áprilisban elhunyt Balkay Géza. Profin hozzák a kötelezõt.
Az Egyetleneim készítõi a vágás mellett igen nagy figyelmet fordítottak a zenére is, hiszen mégis csak egy modern, fiatalos filmet készítettek, elsõsorban fiataloknak.
Szóval a filmzene jó, csak kissé talán közhelyes. De az is lehet, hogy csak túlkötözködjük a dolgot és a legjobb, ha inkább úgy fogalmazunk, hogy evidens.
Evidens, hogy ezeknek az elõadóknak a zenéi kerültek a filmbe. Mint ahogy az is szinte adja magát, hogy
DJ Palotai válogatta õket.
A legjellemzõbb hazai nevei szerepelnek a tracklistán annak a kultúrának, vagy szubkultúrának - ha lehet egyáltalán 2006-ban még egy ilyen egységes valamirõl beszélni -, aminek egyes hangulatait, pillanatait jeleníti meg a film.
Ennek a rétegnek minden bizonnyal a legtöbb elõadót nem kell bemutatni, hiszen a legkedveltebb hazai alternatív zenekarokból, dj-kbõl és producerekbõl áll a lista, akik óriási tömegeket vonzanak minden egyes nyári fesztiválra és hétvégenként az egyetemi klubokba.
Quimby,
Kispál,
Neo,
Másfél,
Colorstar,
Toy Division,
Ez a divat, Palotai,
Beatman & Ludmilla,
Amb, Membran stb. Naugye!
Egytõl egyig jól ismert - tehát nem kifejezetten a filmhez készített - szerzemények hangzanak el, még sincs unalmas, lerágott csont íze a dolognak. Sõt, a legemlékezetesebb a két Beatman & Ludmilla szám - Inka és Amira, melyek elég erõsen meghatározzák, keretbe foglalják a filmet - hallatán azt érezzük, e képsorokkal kiegészülve váltak igazán teljessé.
Az Egyetleneim amúgy Nemes Gyula elsõ nagyjátékfilmje, valamint ez volt a diplomafilmje volt a prágai
FAMU-n.
Igencsak figyelemre méltó, hogy a film meghívást kapott a velencei filmfesztiválra, mégpedig a mustra független szekciójába, a '84-ben az Olasz Filmkritikusok Szindikátusa által alapított Kritikusok Hetére. Ide eddig mindössze kétszer hívtak magyar filmet, utoljára 21 éve, Bereményi Géza Tanítványok címû alkotását.
Szerintünk minden esélye megvan rá, hogy - a lehetõségeihez mérten - közönségsiker váljon belõle.
Kovács M. Norbert
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!