Milyen dicséretes dolog volt az Elsõ zsidó kulturális fesztivál megrendezése Szegeden. A rendezvénysorozat kiötlõi talán azt a régi, régi városi adósságot (is) próbálták kezelni, amely huszadik századi történelmünkkel való szembenézés elmismásolására itt a Tisza partján is jellemzõ. Ha másként nem, de legalább a mûvészet sokszínû televényébe kívánták oltani úgy, hogy az egykori történteket békébe oldja fel az emlékezet.
Arra gondolok, hogy az itt-ott még mindig beázás nyomait mutató világszép Új Zsinagóga falán közzétett egykori dokumentum fényképek - no meg a szegedi zsidó közösség veszteséglistája - az elhurcoltak itt hagyott személyes tárgyain, dolgain keresztül érzékletesen tárják elénk a megbocsáthatatlant. Hozzákapcsolva a témakörhöz azt a közkeletû megállapítást, hogy a magyar királyi csendõrség embereinek aktív közremûködése nélkül az e célra rendelkezésre álló náci SS egységek bizony, bizony nem lettek volna elegendõek a holokauszt beteljesítéséhez.
Sajnos, ma is van némi aktuálpolitikai vonatkozása mindennek. De ne legyünk ünneprontók. Örüljünk felhõtlenül mindannak, amit e fél hónap szervezõi nyújtottak át, ajándék gyanánt, nekünk.
Ebben a nagy körben nemcsak a fesztivál mûsorfüzetében megjelent programok találtattak. Mindent összevéve Chagall kõnyomatai - ha jól emlékszem a maga több mint húszezer kíváncsi nézõjével - éppen úgy e fogalomkörbe sorolhatók, mint a Gregor fõszereplésével játszott Hegedûs a háztetõn elõadásai a Nemzeti Színházban. De a Szegedi Kamarazenekar mellett itt sorakozott az egyetemes sztárrá dicsõülõ Varnus Xavér koncert, az egyszerûségében is átütõ erejû - kevesek által megcsodált - Aya Admon Mayzels kiállítás, a klezmer zene, a halasi csipke, a Lõw Lipótra emlékezés, vagy éppen a jótékonysági izraeli vacsoraest sok ínyencsége.
Hozzájárult a város maga is, polgármestere révén. Adománya több milliót érõ, sosem késõ segély az Új Zsinagóga felújításához, és adakoztak mindazok a mûvészek, akik a jótékonysági céllal hirdetett rendezvényeken a közönség elé léptek.
#
Az Aya Admon Mayzels kiállításra éppen a legilletékesebb invitálására jutottam el. Tandi Lajos volt ugyanis, aki elpletykálta: nem a Novotelben, hanem a Tisza szállóban láthatók a tárlat képei. De talán ott sem lesznek sokáig, - pedig régen volt alkalma ilyen karakteresen jó festõ kiállítását ajánlani a szegediek számára.
Így hát, irány a tükörterem. Mielõtt még fölértem volna a kongó hodályba, a portánál közölték, haladjak gyorsan a bámulással. A képeket ugyanis hamarosan leszedik, mert este bált rendeznek a helyiségben. Hogy a vásznak visszakerülnek-e a falakra, arról a teremõrnek nincs tudomása. Õ különben nagy alapossággal teljesítette feladatát: árgus szemekkel figyelte lépteimet.
Hát jó. Voltam én már más múzeumban is, ahol nem hagytak nyugton szemlélõdni. Belépéskor a kezembe került egy kimásolt cikk az Új Mûvészet címû folyóiratból. Egy bölcs hazánkfia kritikai megjegyzéseit tartalmazta a mûvekrõl. Útjelzõnek, turista kalauznak talán. A cél, hogy el ne tévedjünk a képek belsõ rengetegében - gondoltam.
Ám annak ellenére, hogy nem olvastam a gyenge fénymásolat szövegét, a címen mégis megakadt tekintetem. E szerint ugyanis a személyiség megkettõzõdésével fogok majd szembekerülni az Aya képekkel való találkozás során.
Amikor bepillantottam a rosszul megvilágított terembe, a képek döntõ többségén valóban két alakot láttam. Mégpedig olyan eleven sárga színekkel föstve, mintha frissen szüretelt citromültetvények termésébõl nyerték volna ki az ecsetre valót.
Tehát e kettõ alak egy és ugyanaz, maga az alkotó - fogadtam el az útikalauz iránymutatását. Az egyik abban különbözik a másiktól, hogy vörösre pingálja lába ujja körmeit, a másiknak meg feje nincs idõnként. Ám mindketten szeretik a piát. Meg szkanderezni is szoktak, máskor meg veszekedni. Egyszóval sok mindenen rajta kaphatók. Azon a legkevésbé: miért éppen ugyanannak a személyiségnek a vetületei lennének?
Miért nem két figura - bizonyos egymáshoz rendelésben.
Mert vannak nálamnál bölcsebb ítészek is.
A lényeg mégis csak az: festõjük kitûnõ mûvész.
És az, hogy ebben a szellemi - mûvészi izgalmakra, újdonságokra, szellemi meghökkentésekre egyáltalán nem fogékony városban láthatók ezek a fekete alapon sárga, karakteresen megrajzolt, vitatkozó és emlékezetesen harcos képek. A fekete alapon pedig sok mulatságos háttérelemet rejtõzködik. Bohókás zsidó figurák és más, a Ha én gazdag lennék - akkor sem érezném jól magam jeligére. Háromdimenziós színes maszkokkal Budapest jellegzetes épületein.
Az egyik vásznon maga szerette városunk is megjelenik. „Homage to Szeged". A kép sötét alapjára könnyû vonásokkal karcolt sok jellemzõ épület ikonja messzire viszi a hírt: van egy ilyen nevû település.
Valahol a világon, a Tisza partján.
Ezt ajándékozza nekünk Aya Admon Mayzels.
#
Gregor József pedig a saját zsidó tejesemberének alakítását teszi hozzá a háztetõk fölött kergetõzõ Chagall-i világlátáshoz.
Jön, megy a színpadon, megáll, majd tétován fáradtan újraindul. Mozdulatai elemi gesztusokra tisztulnak az istennel folytatott, vég nélküli és hiábavaló perlekedésében. A kisemberek döntési kényszereinek válasz nélküli fohászaiban.
Gregor hangját jól ismerjük operából, lemezekrõl. Összetéveszthetetlen öblös nevetését jól ismerjük színpadról, utcáról, üzletekbõl, ahol nap mint nap minden szegedi találkozhat vele.
A Hegedûs a háztetõn színpadán a szeme az, ami meglep. Ez amit eddig nem ismertük. A Gregor-Tevje tekintete.
Benne az elemi igényû vágy a valami másra.
„Ha én gazdag lennék..."
Másként szól, a dal, mint tette volt ezt még évekkel ezelõtt.
A szemei tudatják velünk.
Pavlovits Miklós
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!