Azt mondják most, az ínséges kõolajos idõkben, a tehetõseknek érdemes az energia ágazatba fektetniük pénzüket.
Mert a tehetõseknek mindig van.
A szegedi székhelyû DÉMÁSZ RT részvényeinek ára például az elmúlt fél évben csaknem hatvan százalékkal drágult. Akinek mondjuk idén januárban kétmilliót érõ részvénye volt, nos, anélkül, hogy csak az ujját mozdította volna, minden hónapban többet keresett dologtalanul, a karosszékében ülve, mint mások minimál bére honunkban.
És a tehetõsnek immár három milliója van.
Azon is el lehet töprengeni, vajon ki adja össze ezt a temérdek pénzt a tõzsdén? Nos, mint mondani szokták ez jó kérdés... A mi zsebünk bánja, akiknek egyre gyorsabban pereg a villanyórájuk?... Avagy a kizsákmányolt dolgozók - mint tanultuk volt marxizmus óráinkon. Vagy más tõkések? Európából, Amerikából? Multik, Soros Györgyök, és egyéb tõzsdeguruk?
Nehéz a kérdésre ésszerûen válaszolni: e tornádók és tájfunok sújtotta földgolyón miként lehetséges, hogy minél kevesebb az energia, a legtöbb energiát áruló társaság annál gazdagabb.
Van rá emberileg kódolható fogalmakba rendezhetõ magyarázat?
*
A szegedi székhelyû DÉMÁSZ Részvénytársaságnak a székháza egykor a város népszerû szállodája volt. Fel is újították az épületet tisztességesen. Talán attól a szándéktól is vezérelve, nehogy eszébe jusson valakinek is ismét kölcsönszobákra használnia a szorgos irodisták helyiségeit.
Ennek megfelelõen elegáns, ám mértéktartó a város tán legszebb terére nézõ céges fõbejárat is. A kapubéllet felett nagy sárga lepedõ virít. Rajta egyszerû felírás, messzirõl is jól látható.
Azt hirdeti: NÁNAY.
A fene nagy beszedett áram-gazdagságból - mint illik - a franciás kultúrájú társaság kiállításokat (is) kegyes rendezni. Jó érzékkel most éppen annak a festõnek kínálták fel az impozáns belsõ teret, aki itt a városban régóta próbálja elhinteni a korszerû festészet magvait.
Vagy két évtizede immár és kevés sikerrel. természetesen. Munkáit valamiképpen nem akarózik magába fogadnia Szeged operett ízlésû polgárainak.
*
Nánay mesternek volt egy korszaka, amelyet (talán?) és megélhetés kényszere élesztett föl benne. Tájképek festésére adta ecsetjét. Furcsa, öntörvényû félig lelki, félig valóságos tájak voltak ezek, Mednyánszky világháborús képeinek hátterét idézték.
Az úri közönség még csak-csak el (ám nem be-) fogadta ezeket a vásznakat. Vásárolással hébe-hóba fárasztották is magukat a tehetõsebbek. Merthogy érteni vélték a dolgot: a tájak mégiscsak választ adnak dilemmájukra. Amely szerint, ha nem is fogom fel, mi fölismerhetõ dolog, tárgy van a képen, legalább elmondhatom, látok valami olyasmit, amirõl tudok is beszélni adott alkalmakkor...
Ez a szûk réteg aztán már tele vásárolta maga és cége irodáját Nánaykkal. Hírlik, a festõ nyakán maradt egy csomó kép, amelyeket érdekes módon egy nem helyi illetékességû egyén késõbb egy tételben megvásárolt. A festõ pedig más irányba kezdett fordulni e világból szerzett kételyeivel. Ha már úgy sem megy az üzlet, - gondolhatta - inkább olyan dolgokat kreál, amihez nagyobb kedve van.
A kételyek fikciókban kezdtek rendezõdni. A valóság történései és festõi metemorfózisa izgalmas kihívásnak ígérkezett a számára.
Fiktív evolúciónak nevezte el új korszakának termékeit.
Így hát a DÉMÁSZ aulában látható minden képe fikció. - Na persze, mi lehetne más? - kérdezheti minden vizuálisan iskolázott szegedi polgár. Ám azok leginkább nem ezt kérdezik. Hanem, hogy mit is ábrázolnak a körben sereglõ vásznak? Amikor alig-alig láthatni rajtuk olyan ábrázolást, amely emlékeztetne valamire.
Lóra, kutyára, vagy az oly divatos mélybarna, bús tanyák különféle variációira.
Pedig gondolhatnák: a hely szelleme meghatároz. Ha a tõzsdei trendek ide-oda áramló, egymást harapdáló, fölfaló, elnyelõ absztrakt árfolyam-lényeire gondolunk, némi kis fantáziával máris itt egy vélelmezhetõ párhuzam (a sok lehetséges közül) valóság és fikció között.
*
Pedig ezek a nagy mûgonddal megfestett lények, amõbák és kristályhalmazok, mozgásjelek, terek és térszûkületek, aztán meg csaták, harcok és szadizások mindenütt fellelhetõk földgolyónkon. Persze, ki kell nyitnunk szemünket. Mikroszkópba vagy ûrtávcsõbe nézve, testünkön belül és lakott világunktól elképzelhetetlen messzeségekbõl kell venni a preparátumokat. Vagy innen hétköznapi görcseink és abszurditásaink közül.
És nyomban láthatóvá lesz: itt vannak valamennyien a fikció valóságok.
A legtávolabb, milliárdos fényévekre és esztendõkre messze, mint õsi szerves molekula halmazok. A nanométerek sûrûjében pedig mint sejtféleségek.
Élik a maguk életét, bennünk és rajtunk kívül, - mindkét megközelítésben magunk vagyunk ezek. Antropomorf halmazok.
- Nem valami barátságosak ezek a seregletek - jegyezte meg valaki mellettem a kiállítási megnyitón. - Miért lennének azok: lényegünk nem a hasonló szerves rendszerek elpusztításában érhetõ tetten? - vetettem ellene.
Meg hát amúgy is fikciók.
*
A közeli hetekben a mûvelt Dél-alföldi szépérzékûek és a sznobéria majd Chagall mester héber szellemvilágba oltott mitológiájával ismerkedhet a szegedi Várban. A Démász székház kiállítása amúgy is bezár.
Elõiskolának nem volt érdektelen Nánay képeket fogyasztani hozzá.
A két festõ megközelítésében ugyanis van valami közös. Az például, hogy nem a szakállas arc, a repülõ ló, vagy amõbát, barbár néger krokodilust megjelenítõ formától lesz jó egy kép.
Fikcióként - vagy az Odüsszeia epizódjait idézve.
Hanem attól, ami a formák alatt van, a színek és a kompozíció köntösében. Mindaz, ami nem kiabál, csak szorong. Nem divatozik felszíni jelentéseivel, csak hallgat.
Mélyen, dermesztõen és végzetszerûen, amilyen maga a jövõnk.
Pavlovits Miklós
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!