Az elmúlt évek megannyi - amúgy javarészt pocsék - képregény-feldolgozásai után szinte törvényszerûnek nevezhetõ, hogy mára filmformába öntötték Frank Miller kultikusnak számító képregény-sorozatát, a Sin City-t is. Így aztán mindez annyira nem is lenne érdekes, szépen csendben beállna a többi hasonszõrû adaptáció közé, és hamar el is felejtenénk, ha ...
Ha a Sin City nem lenne több okból is egyedülálló alkotás. Ráadásul olyan okokból, melyeknek köszönhetõen hamarosan már nem csak kultikus Sin City képregény-sorozatról, hanem kultikus film-sorozatról is beszélhetünk, na de ne szaladjunk ennyire elõre az idõben.
Robert Rodriguez rendezõ elsõdleges szempontja minden bizonnyal az volt e film elkészítésekor, hogy Miller egyedi hangulatú, látványvilágú mûvét tökéletesen helyezze mozivászonra, így a legnagyobb hangsúlyt a vizualitás és a karakterek megformálása, s ehhez kapcsolódva természetesen a színészi játék kapta. (Ez utóbbi amúgy nem lehetett nehéz feladat azok közremûködésével, kiket a stáblistán találunk.)
Mert bizony a Sin City nem foglalkozik olyanokkal, mint tanulság, erkölcsi kérdések, sõt elrejtett mondanivalót is csak a nagyon élénk, szabad fantáziájúak találhatnak benne, vagy inkább azok sem.
A Sin City elsõsorban azzal foglalkozik, hogy hibátlanul adja vissza a Miller által megálmodott város hardcore-atmoszféráját.
Ennek köszönhetõ elsõsorban, hogy a filmet teljes egészében blue-box-ban forgatták, így aztán az alkotóknak a digitális filmezés minden lehetõséget megadott a képregény-hangulat tökéletes érzékeltetésére. A teljes egészében fekete-fehér film néhol mégis elõbukkanó színei (vörös, sárga), a hol felgyorsított, hol direkt lassított jelenetek, a rajzolt árnyékok, a realitást egyre erõsebben mellõzõ erõszak mind ezt szolgálják.
Rodriguez valószínûleg tökéletesen érzett rá alkotói határaira, mikor úgy döntöttek, az egész szellemi atyját, Frank Millert társrendezõként alkalmazzák, sõt vendégrendezõként jelen korunk kult-királyát, Quentin Tarantinót is beveszik a munkálatokba. Ez utóbbiban persze közre játszik feltehetõen az is, hogy Rodriguez és QT többször dolgoztak már együtt, s igen nagy haverságban állnak, valamint, hogy Tarantino ezzel viszonozta a többek közt a Desperadót is jegyzõ rendezõnek, hogy annak idején jelképes 1 dollár honoráriumért elkészítette a Kill Bill zenéjét. Ha nem írnák ki az elején QT nevét, a rendkívül erõs - s nem kevés iróniával megformált - karakterek láttán akkor is eszünkbe juthatna, hiszen az elmúlt jó tíz évben talán tõle szoktuk meg leginkább ezeket.
Ebben a filmben nincsenek pozitív alakok, vagyis vannak, de valós világunkban, normálisnak nevezhetõ erkölcsi viszonyok között õk is a legenyhébben fogalmazva is öntörvényû szadista bûnözõk, kiégett romlott alakok. A valószínûtlenül egytõl-egyig bombázó - na nem mintha ezt probléma lenne - nõk mellett, a férfiak ehhez idomulva mind macsók, s mindkét nem képviselõi leginkább kegyetlenek, brutálisak, álljanak akár a film szerinti jó, vagy rossz oldalon. Vagy legyenek éppen saját "szakállukra" dolgozók, mint a külön kolóniaként megjelenõ, az õsi mesterség ûzése mellet a fegyverforgatásban is halálprofi sikátorkirálynõk, "gettó amazonok".
Ez a néhol borzalmasan naturális, máshol - persze szándékosan - nevetségesen túljátszott brutalitás áll a film középpontjában, ám arra a készítõk zseniális érzékkel éreztek rá, melyek azok a pillanatok, amikor viszont pont nem kell, hogy láttassák velünk az erõszakot (ilyen azért nincs túl sok), elég, ha tudunk róla.
Nem túlzás állítani, a film legerõsebb karaktere a Mickey Rourke által megformált Marv, az õrült, valóságtól egyre jobban elszakadó, kegyelmet, félelmet, szánalmat nem érzõ önigazság-osztó, aki pontosan a végletekig hajszolt brutalitás, és a rá aggatott sablonok által a történet legviccesebb figurája is egyben.
Rajta kívül talán a legérdekesebb figurát Elijah Wood hozza, akirõl ez elmúlt években már tényleg simán elhittük, hogy csakis Zsákos Frodót tudja eljátszani, de minden esetre mindenképp valamiféle törpét vagy manót. Hát nem. A néma, kannibál, torzult lelkû (mondjuk ki a fenének nem torzult a lelke ebben?) gyilkos szerepében igencsak emlékezeteset alakít. A film másik igen erõs tényezõje a narráció, amely folyamatosan végig kíséri az egyes történeteket, s melyek mindamellett, hogy jóval könnyebbé teszik a szereplõk megkedvelését, ismét a képregényességet hivatottak erõsíteni, tökéletesen kivitelezett módon. Na, és ha már narráció, érdemes megemlékezni a magyar szinkronról, mely - s ez mostanában sajnos ritka - igen jóra sikerült. Kiemelni elsõsorban Szabó Gyõzõt érdemes, ki Benicio Del Toro hangjaként még akkor is zseniális, mikor szerencsétlen Bennek már igen erõsen ingadozik feje a nyakán.
Negatívumként talán csupán a már említett töbletmondanivaló, az üzenet hiányzik. Ám érdemes erõsen aláhúzni a talán szót, hiszen nem biztos, hogy feltétlen mély mondanivalóval kell bírnia egy - valljuk meg - a valóságtól ilyen mértékben elszakadt történetnek. Amúgy pedig, ha a valós hétköznapjainkban is egyre erõteljesebben megjelenõ erõszakot vesszük figyelembe, azt, milyen mértékben részévé vált korunknak, s hogy ezt manapság mennyire elõszeretettel fogyasztjuk össztársadalmi szinten, akkor máris megállapíthatjuk: arra bizonyosan felhívja a film a figyelmet - ha egy kicsit magunkba nézünk moziból kifelé jövet - hogy milyen jót mulattunk most is a vérfürdõn.
Nem érdemes tehát kihagyni a Sin City-t, hangozzon is ez bármilyen sablonosan. Tarantino kedvelõinek - bár ez nem a mester mûve - minden bizonnyal tetszeni fog, a képregényekért rajongók ha másért nem, hát a látvány miatt váltsanak mozijegyet, mindenki másnak pedig mér csak azért is ajánlott, hogy megtudja, mennyire szörnyed el vajon több mint két óra maró, a jó házi pálinkával vetekedõ töménységû erõszak láttán. Ehhez kapcsolódva azért azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy jelen film esetében a pirossal bekarikázott tizennyolcas nem véletlenül van kirakva.
Kovács M. Norbert
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!