Milyen volt a gyermekkora?
Nagyon jĂł gyermekkorom volt. HĂłdmezĂľvĂĄsĂĄrhelyen szĂźlettem. A vĂĄros SusĂĄn nevezetĂť kĂźlsĂľ rĂŠszĂŠn laktunk, ĂŠs 18 ĂŠvet tĂśltĂśttem egy hĂĄzban, ami nem a miĂŠnk volt, hanem bĂŠreltĂźk. Nem volt egy nagyon komfortos hĂĄz. Csak 14 - 15 ĂŠves koromra sikerĂźlt egy kis fĂźrdĂľszobĂĄt kialakĂ­tani benne, tehĂĄt a vĂ­z is kint volt addig az udvaron, de hihetetlen varĂĄzsa volt. HozzĂĄtartozott egy nagyon szĂŠp elĂľkert szĂľlĂľlugasokkal, amit nagyon szerettem ugyan, de sokkal jobban ĂŠlveztem a hĂĄtsĂł udvart, mert ĂścsĂŠmmel reggeltĂľl - estig lehetett rĂşgni a port, kivĂŠve azt az idĂľszakot, amikor el kellett mennĂźnk iskolĂĄba. Nagyon nyugodt volt a gyermekkorom. Nem voltunk jĂł kĂśrĂźlmĂŠnyek kĂśzĂśtt, de ĂŠhezni sosem kellett. Mindig rendes ruhĂĄban jĂĄrtam, ĂŠs nagyon sok gyĂśngĂŠdsĂŠget ĂŠs szeretetet kaptam otthon az ĂścsĂŠmmel egyĂźtt. HosszĂş ideig anyukĂĄm mindig velĂźnk volt, ĂŠs amikor a gimnĂĄziumba kerĂźltem, akkor ment el elĂľszĂśr dolgozni adminisztratĂ­v munkakĂśrbe. ApĂĄm is adminisztratĂ­v munkakĂśrben dolgozott, ĂŠs abbĂłl az egy fizetĂŠsbĂľl 14 ĂŠves koromig tudom, hogy nehĂŠz volt megĂŠlni.

Van meghatĂĄrozĂł emlĂŠke ebbĂľl az idĂľszakbĂłl?
Emlékszem arra, hogy nagyon sokat voltam édesanyámmal piacon. Õ nem azért alkudott, mint a törökök, hiszen e nélkül náluk nem is lehet vásárolni, hanem mert fontos volt, hogy 2 forint 50 fillérért, vagy 2 forintért veszi meg a kiló krumplit adott esetben. Volt egy hatósági húsbolt, ahol ellenõrzött, de nem minõségi húsokat árultak. Azt gondolom, hogy valami ok miatt az állat megsérült, például eltört a lába, akkor kényszervágás következett be. Itt korlátozták, hogy mennyi húshoz lehet jutni. Édesanyám olyan trükköket vetett be, hogy például télikabátot cserélt. Elment, vásárolt egy szürke kabátban mondjuk két kiló marhahúst, hazamentünk, felvett egy másik színû kabátot, és abban visszament. Ezek olyan élmények, amik nagyon beívódnak az emberbe. Ez tényleg azt jelzi, hogy egy eléggé szegény világ volt az, de lelkileg meg nagyon gazdag volt. Az nem igaz, hogy nem hallottam otthon hangos szót. De veszekedés sosem volt. Apró kis torzsalkodások esetleg. Az más kérdés, hogy az öcsémmel néha egymást jól elkalapáltuk, mert ez gyerekeknél elõfordul. Ezért szidalmat kaptunk is. Nem emlékszem arra például, egy esetet kivéve, hogy kikaptam volna, hogy fizikálisan bántottak volna. Egyszer igen, és így utólag visszagondolva rá, meg is érdemeltem. Bár csak a szülõi szempontokat figyelembe véve. Kiengedtek az utcára játszani, de nem lehetett elmenni, ott az árokparton kellett játszani. Velünk párhuzamosan volt egy nagyon forgalmas út, a Kutasi út, és egy idõsebb fiú, aki akkor lehetett olyan 12 - 13 éves, én meg olyan öt éves, felajánlotta, hogy biciklivel elvisz, és csinál egy nagy kört velem. Nem kértem otthon hozzá engedélyt, mert nem is kaptam volna. Kimentünk arra az útra, és ott laktak a keresztapámék, oda beszaladtam. Keresztapám azt mondta, hogy jaj de jó, hogy itt vagyok, rögtön felültet a motorra, és hazavisz engem. Kint az idõsebb fiú nem várt meg, és az volt az elsõ, hogy bement a szüleimhez, hogy engem elvitt oda. Keresztapámnak nem volt igazán érkezése engem feltenni a motorra, mert apám nem sokkal késõbb megérkezett, és akkor kikaptam rendesen. Az az emlékem maradt meg, hogy megyek elõtte hazafele, sírva, ríva, fáj a fenekem, mert a fenekemre vert, és valami komoly düh munkált bennem, mert úgy éreztem, hogy cserbenhagyott az az idõsebb fiú.

Szeretett iskolĂĄba jĂĄrni?
Az iskolaidĂľszak olyan volt, hogy nem igazĂĄn sokat kĂŠszĂźltem. SzegĂŠny anyĂĄm panaszkodott mindig, hogy nekem sosincs hĂĄzi feladatom. Ez Ăşgy volt, hogy mindig az iskolĂĄban Ă­rtam meg, nagyon gyakran a tĂ­zperces szĂźnetekben. Nem volt jĂł az az iskola, ahovĂĄ jĂĄrtam. Azt hiszem, hogy 13 ĂĄltalĂĄnos iskola volt HĂłdmezĂľvĂĄsĂĄrhelyen, ĂŠs Ăşgy vĂĄlasztottĂĄk ki a szĂźleim, hogy a legkĂśzelebbibe menjek. Azt, hogy nem jĂł iskolĂĄba jĂĄrtam, azt nem is tudtam. Csak akkor tudtam meg, amikor felvettek a Bethlen GimnĂĄziumba, orosz - angol nyelvi osztĂĄlyba. RĂĄjĂśttem elĂŠg hamar, hogy itt vĂŠrt kell izzadni, szemben az ĂĄltalĂĄnos iskolĂĄval. Ott a belvĂĄrosi iskolĂĄkba jĂĄrĂł gyerekek kenterbe vertek. Az ĂĄltalĂĄnos iskolĂĄban mindig jeleseket kaptam tanulĂĄs nĂŠlkĂźl, itt bizony meg kellett kĂźzdeni azĂŠrt, hogy valahogy nĂŠgyes fĂślĂŠ menjen az ember. GimnĂĄziumban sosem voltam kitĂťnĂľ, de olyan 4,6, 4,8 tizedeket sikerĂźlt elĂŠrnem. De ehhez iszonyatosan sokat kellett tanulnom. Harmadikos voltam, amikor az osztĂĄly jĂł tanulĂłi kĂśzĂŠ tudtam kĂźzdeni magamat. Valahogy fontos volt, hogy jĂł legyek, ne kelljen szĂŠgyenkeznem a tĂśbbiek elĂľtt. A tanulmĂĄnyi versenyek ĂŠrdekeltek nagyon. A megyei dĂśntĂľbe jutottam Ki miben tudĂłsban, de ami igazĂĄn talĂĄn elindĂ­tott a pĂĄlyĂĄn az az volt, hogy az egyik tanĂĄrunk hihetetlen energiĂĄt fektetett abba, hogy nyelvet tanĂ­tson. Rengeteget gyakorlatozott velĂźnk, orszĂĄgos kĂśzĂŠpiskolai tanulmĂĄnyi versenyen indultam orosz nyelvbĂľl, ahol harmadik lettem. Ez azt eredmĂŠnyezte, hogy mivel az elsĂľ tĂ­znek nem kellett felvĂŠteliznie, ezĂŠrt nem kellett felvĂŠtelit tennem. Itt volt egy vargabetĂť az ĂŠletemben, mert ĂŠn eredetileg angol - nĂŠmet szakra szerettem volna menni az egyetemre, de mivel oroszbĂłl sikerĂźlt ez a tanulmĂĄnyi verseny, Ăşgy dĂśntĂśttem, hogy akkor az orosz mindenkĂŠppen szakom lesz. MellĂŠ nem az angolt, hanem inkĂĄbb a nĂŠmetet vĂĄlasztottam.

Milyenek voltak a tanĂĄrai? Volt kedvenc tanĂĄra?
Az általános iskolában nem voltak meghatározó tanáraink, gimnáziumban viszont igen. Nagyon jó osztályba is jártam. Az iskola igazgatója, Grezsa Ferenc a mi osztályunknak volt a magyar tanára. Nyelvtant és irodalmat tõle tanultunk, és akkor még nem tudtuk, hogy Grezsa milyen nagy tudós, csak azt tudtuk, hogy egy kitûnõ tanár. Halk szavú, de határozott. Akkortájt azt hiszem, hogy a Bethlen Gimnázium az egyik legjobb gimnázium volt a megyében. Grezsa Ferenc irányította, aki meghatározó tanáregyéniség volt, és rengeteget kaptam tõle. Szeretett engem. Nem tudtam megtanulni a verseket. Valahogy nem tudtam memorizálni. Mást tudtam, de verseket nem. Erre õ rájött, és nem nyaggatott. Egyszer világosan megmondta, hogy õ nem érti, ez miért van így, de tudomásul veszi, és sose kellett versbõl felelnem. Nagyon megértõ volt. Meghatározó volt számára Németh László. Volt egy összevont, harmad - negyedikesek számára tartott érettségi felkészítõ óra, melyet Németh László tartott saját munkásságáról. Akkor jöttünk rá mennyit is jelent Grezsa Ferencnek Németh László, mert könnyezve köszöntötte az órán nemzetünk nagy íróját. Ez egy fantasztikusan jó érettségi óra volt. Már nem emlékszem, mit húztam az érettségin, de azt sajnálom, hogy nem Németh Lászlót. Az érettségin is nagyvonalú volt Grezsa, mert nekem akkor tanulmányi versenyem volt, és bizony nem úgy készültem fel az érettségire, ahogy kellett volna. Sokat hiányozhattam igazgatói engedéllyel, szinte egész áprilisban. Közben az osztálytársaim kidolgozták a tételeket, azokat megkaptam, de hát nem én dolgoztam ki, és nehezebb egy idegen által kidolgozott tételt megtanulni. Úgyhogy Grezsa Ferenc sejthette, hogy majd lehetnek problémák az érettségin, és jó érzékkel, amikor elkezdtem felelni, rögtön kivitte a vizsgabiztost. Ezek után sikerült is az érettségim nagyon szépen mindenbõl ötösre. Nem vagyok biztos benne, hogy ennyire jó lett volna az eredményem, ha ott marad a biztos. Aztán jött egy katonaév, amit nem szerettem.

MiĂŠrt, mi tĂśrtĂŠnt?
Ez egy nagyon szerencsétlen dolog volt, mert Hódmezõvásárhelyre került az összes elõfelvett bölcsész. Ez az én szülõvárosom. A helyõrségben lakóknak nem adtak eltávozást. Akik nem vásárhelyiek voltak, azok a katonai eskü után elég rendszeresen eltávozhattak. Ez azt jelentette, hogy pénteken délután összecsomagoltak, és hétfõ reggel hatra be kellett érkezniük. A vásárhelyiek ilyet nem kaphattak és nem is voltam egy jó katona. Szenvedtem nagyon a honvédségnél. Nem fizikailag volt nehéz, hanem lelkileg. Kint álltam az ötös õrhelyen, télen, ahova odalátszott az a ház, ahol laktunk. Ez rossz volt. Nem tudom, hogy a katonatársaim ezt hogyan élték meg, de bennem ez egy hihetetlenül rossz emlékeket hagyó év volt. Amikor elõször bejöttek a szüleim, akkor szabályosan sírtam. Nem értettem, hogy miért kell ott lenni. Egy szép hét volt mindössze, vagy inkább kettõ. Nem sokkal a leszerelés elõtt volt az 1970 - es árvíz. Minket felvittek Fehérgyarmatig, majdnem a szovjet, ukrán határra. Ahogy jött lefelé a Tisza, úgy jöttünk lefelé a folyó mellett, erõsítettük a gátat. Néha a falvakban rohamcsónakkal az utcákra bemenve embereket, állatokat, értékeket mentettünk ki. Óvodákban szálltunk meg. Nagyon csinos ovónénik hoztak nekünk finom ételeket. Ennek a két hétnek volt értelme. Olyan értelme is volt, hogy mivel az úgynevezett két éves állománnyal együtt voltunk, õk rögtön kaptak egy jutalomszabadságot. Elmehettek nyolc napra szabadságra, nekünk meg már olyan közel volt a leszerelés, hogy a miniszter úgy döntött, hogy hamarabb leszerelhetünk. Így már augusztus elején le lehetett szerelni, nem pedig augusztus 25 - én, pedig akkor kellett volna. Annyira rossz volt a katonaság, hogy mindent elkövettem, és sikeres voltam, hogy megússzam azt, hogy egyetem után visszavigyenek. Akkor ez még nyolc hónap lett volna, tisztképzõ, mert az egyetemistákat tisztnek kell kiképezni - gondolták akkor. Különféle úton - módon sikerült elintéznem, hogy nekem nem kellett elmennem Nyíregyházára, erre a tisztképzõre. Az egyik leghathatósabb segítséget az egyik volt gimnáziumi osztálytársamtól kaptam, aki egyszerû aktatologatóként dolgozott a hadkiegészítõ parancsnokságon, és olyan helyre találta eltenni a kartonomat, hogy azóta sem került elõ. Ez volt a segítség.