Nem fogok elemzõ dolgozatot írni a magyar-svédrõl több okból sem. Egyrészt, mert nem vagyok futball tudor, bár magam vagy húsz évig játszottam ezt a sportot és az iskolámban is van nagy pályás csapatom hosszú évek óta, de ez nem hatalmaz fel azzal, hogy zsebemben érezzem a „bölcsek kövét". Másrészt láttam a lefújás utáni pillanatban egykori gimnáziumi testnevelõ tanárom, majd barátom, Jámbor „Csucsu" mérhetetlen szomorúságát, midõn Gyepest próbálta vigasztalni, s átérzem a fájdalmát. Az Övét és a játékosokét is.
Inkább arról írok, hogy sajnálom a mai fiatalokat. Mert Nekik talán csak ezen az estén adatott meg az, amit mi „bõ ötvenesek" még elég sokszor átélhettünk, az együvé tartozás élménye nagy tömegben.
Magam ezt az érzést utoljára azon a bizonyos magyar-norvégon éltem meg hetvenkétezred magammal, amikor Bálint „Báró" azt a fantasztikus nagy szabadrúgás gólt lõtte a „P" szektor felõli kapuba. Velem volt egy busznyi ságvárista gyerek, akiket azután alig tudtam a haza induló buszra felterelni, mert a lefújás után fél órával még ezrekkel üvöltötték a „Ria, ria Hungáriát" Addig persze jó pár teltházas válogatott meccset, meg kettõs rangadót láttam a helyszínen, de ez egy másik mese.
Talán nem is szánom rá magam e szösszenet megírására, ha nem mondja a lányom párja azt, hogy „De jó Nektek Öreg, hogy még megérhettétek a régi sikereket, amikor még világbajnoki szereplésért játszott meccseken gyõztünk" És valóban. Nekünk még megadattak azok a szép gyõzelmek, hatalmas közönség elõtt. És még mi is ott szorongtunk azokon a lelátókon, ahova ma már embert sem engednek fel, mert félõ, hogy maga alá temetné a szurkolók egy jelentõs részét.
Persze azt is elmondhatnám Neki, hogy mennyire fájt nekem, annak idején, amikor Vidács hibájából Edstrõm befejelte Bicskeinek a harmadik svéd gólt, s lemaradtunk az éppen esedékes müncheni vb-rõl. Pedig az akkor nem is zakó volt, hanem egy 3-3-as döntetlen. De nem mondom, nem mondtam, mert nekünk tényleg kijutott még a sikerbõl, mert a válogatottunk kijuthatott egy világbajnokságra. Mi még láthattuk, igaz csak tv-n keresztül, amikor Bene Feri csomót kötött a brazil védõk lábára Liverpoolban az Anfield roadon. Vagy ugyanott Farkas Jancsi kapás gólját, hogy Mészöly Kálmán törött vállas büntetõjérõl ne is beszéljek. De nem mondom, mert átérzem a fájdalmát. Felnõtt fejjel nem tudott még igazi katarzist átélni. Legalább is a gyõzelem és a továbbjutás katarzisát.
Pedig az utóbbi pár hónapban eléggé felment a magyar foci ázsiója. Erre talán a legjobb példa, hogy a tegnapi meccs elõtt nagyon rég nem látott foglalkozást ûzõ emberek is elõkerült a stadion környékén. A jegyüzérek! Magyar foci meccsre nem lehetett kapni, csak felárral belépõt. A kézilabda csapatomból többen is elkéredtkeztek a deszki torna utolsó meccsérõl, hogy felérjenek Pestre. Szóval ezért sajnálom, hogy a fiaink úgy jártak a svédekkel, mint az egyszeri lány a jámborsággal. (Bár azt hiszem az eredeti közmondásban az egyszeri lány helyett egy erõsebb kifejezés szerepel)
Mert ezek a srácok újra tudnak örülni foci meccsen. Újra szeretnének magyar sikereknek tapsolni. És ez foszlott ketté Ibra góljánál, legalább is szerdáig. Mert ha nyernék a luzitánok ellen, s végre C.R. „arcát" látnám a meccs végén kisebbnek, akkor „bizisten" ismét leülnék a számítógép klaviatúrája elé. És ezt vegyék „fenyegetésnek"!
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!