ManapsĂĄg az ember annyi mindent olvas meg hall, hogy gyakran igyekszik vĂŠdelmezni maradĂŠk elmĂŠjĂŠt, a rĂĄ ĂśmlĂľ szĂśvegektĂľl. MĂŠgis megmaradt bennem egy rĂŠgi perzsa mese, amely egy cipĂŠszrĂľl szĂłlt, aki gyakran panaszkodott barĂĄtainak, hogy ĂŠvtizedek Ăłta dolgozik, de kĂŠnytelen volt minden pĂŠnzĂŠt elkĂślteni gyermekeire, szegĂŠny rokonaira, idĂľs szĂźleire.

Annyi pĂŠnzbe kerĂźlt szĂĄmĂĄra tulajdon csalĂĄdja eltartĂĄsa, panaszolta a szegĂŠny cipĂŠsz, hogy mĂŠg sohasem engedhetett meg magĂĄnak egy szĂŠp cipĂľt. Pedig Ăľ azutĂĄn tudja milyen a finom bĂľrbĂľl kĂŠszĂźlt, kĂŠnyelmes ĂŠs szĂŠp cipĂľ, amelyre felfigyelnek az emberek, a jĂł cipĂľ mĂŠg ĂŠvek mĂşlva is olyan, mint Ăşj korĂĄban, persze csak ha vigyĂĄznak rĂĄ, Ăłvatosan hasznĂĄljĂĄk.
Így beszélt a szegény perzsa cipész a mûhelyében üldögélõ barátainak, mindig azzal fejezve be keserveit, hogy neki bezzeg nincs cipõje, ezért mezítláb jár. A régi perzsa mese váratlan fordulattal ért véget: egyszer, hogy barátai megint elmentek a cipész mûhelyébe, a mester csak hallgatott és dolgozott, foltozta a régi cipõket és formázta az újakat. De hallgatott, nem panaszkodott.
Amikor azután már kezdett kellemetlenné válni hallgatása, barátai megkérdezték, mi történt vele, amiért nem szólal meg. Õ pedig így szólt: mindig arra panaszkodtam nektek, hogy nincs cipõm. De most találkoztam valakivel, akinek nincs lába, azóta inkább csöndben vagyok, mondta a cipész.

A hÊtvÊgÊn orvos-beteg talålkozót rendeztek a Megyehåzån, ahovå elmentem riportra. Parkinson kóros betegekkel beszÊltem a keresztjßkrþl, amit Êvek, Êvtizedek óta cipelnek. Egyikßk 13 Êv szenvedÊs utån csak annyit mondott: tÝrÜm. Mi pedig sokan, panaszkodunk.