Tajtékos idĂľk. Számomra így jellemezhetĂľk a 80-as évek. Természetesen készületlenül törtek ránk vidékiekre, akik akkoriban kies hazánkban éltünk, Porlódon.

Temesi Ferenc megnevezése, melyet Ăľ is örökölt, pontos, bár lekezelĂľ módon jellemzi Szegedet. A Porlód nem kevesebbet jelzett, mint amit a tudatlan inas tett Andersen meséjében: kimondta a tilalmast, a király meztelen… Ez nem szocializmus, egész életünk hazugságra épül.  Temesinek a 80-as évek második felében megjelenĂľ lexikon-regénye akkoriban dobbant be az irodalmi világba, amikor már nyíltak a kapuk. A vaskos kötetek közvetlen hatása ugyan semmi Szegeden, de a cinkos összekacsintások száma és indoka megnĂľtt. Tudtuk min kuncogunk. Igaz, mint késĂľbb kiviláglott, Gogol igazsága:  „magatokon röhögtök” most is bejött, de mégis, kuncogtunk.

Akkoriban kezdte használni a SZER (Szabad Európa Rádió) az „új undokok” kifejezést. Azokra vonatkozott, akik újabb és még újabb rajokban érkeztek a vezetésbe, a kormányátalakítások, párt- KISZ- szakszervezet- vezérkarába. Összekacsintósnak jó volt ez is. Egyáltalán, bármi, ami jelezte a kívül is vagyok, meg belül is vagyok állapotát. Igaz, ezzel nem arattam mindenütt osztatlan sikert.

Egyszer a 80-as évek közepén valaki nagyon gorombán leteremtett, mondván: a misézĂľ pap nem röhög az oltárképen… ElĂľször nem is értettem, annyira szokatlanul kaptam szemközt, de valójában igaza volt: vagy-vagy állásfoglalás kellett volna, de a helyzet nem volt olyan és a „fölsĂľbb személyek” sem. Hofi mulatságos lázadása uralta a közéletet, a 80-as évek végére egyre nagyobb nyíltsággal. Miközben a temetetlen hullákat alig tartotta a szekrényajtó. Igen jellemzĂľ volt a helyzet kettĂľsségére: Hofit nyilvánosan a fĂľvárosi pártiskola „jóvoltából” láthattam… Elvittek bennünket röhögni azon, amit egyébként komolyan építettünk… A „második nyilvánosság” nem gyilkosozta Kádárt, sĂľt elítélte az ilyen megnyilvánulást, csak éppen fanyalgott, ha hülyének vagy hívĂľnek nézték, ezért igyekezett kívül kerülni az utóbb (2000 után kivált) oly igen visszavágyott rendszeren…

Fura kettĂľségben éltünk kívül s belül egyaránt. Nyilvánosan és önmagunkban is. Igazolja ezt a Tanú fergeteges sikere. De azt is, hogy mutatták be „nekünk”… Emlékezetem szerint, valamikor a 70-es évek végén, legföljebb 1980-ban, egy tavaszi délután szóltak, hogy az orvoskar FIN (Forradalmi Ifjúsági Napok) KISZ-táborának keretében, a Szemészeti Klinika tantermében (akkor a legnagyobb de legalább is legmodernebb termében) a KISZ KB ajándékaként, nekünk levetítik ezt a filmet. Nem tudtuk mirĂľl szól, csak néhai Karácsonyi Péter, feledhetetlen emlékezetĂť barátom ösztönzésének hatására mentem el és könnyeim csurogtak a röhögéstĂľl… Ma sem tudom megfejteni: ez a film valami zseniális nagy Testvér ördögi gondolata volt, képbe helyezni a leendĂľ orvosokat: nem is volt olyan borzasztó az 50-es évek szörny-világa, lám itt a bizonyság. Ez tudatos befolyásolást, központi agyat feltételez. Másik értelmezés az iménti sátáni helyett: egyszerĂť adminisztratív hiba, valaki nem tudta mit tesz a titkárnĂľ… Csak ez olyan hihetetlennek tĂťnik, mai szóhasználattal szólva: nem életszerĂť. Akárhogy is, a Tanú fergeteges hatású volt, végzĂľs orvosok, pályakezdĂľ marxisták, vergĂľdtünk a röhögéstĂľl, s ha ez volt a Hatalom célja, ezt elérte… Megtudtunk valamit az 50-es évek hétköznapi gyilkosairól, de mégis úgy, hogy közben nem kellett szenvedni, nem kellett komolyan venni az egészet… Ki döntött errĂľl? És pontosan ugyan így láttam Kecskeméten, az ottani elvtársi moziban a hortobágyi Ebes-pusztára kitelepítettek filmjét… Aczélék készítettek volna föl, hogy másként volt a múlt?