LĂĄtjĂĄtok felebarĂĄtaim szemetekkel, mik vagyunk. Bizony por ĂŠs hamu vagyunk. Elhangzott 800 vagy akĂĄr ezer ĂŠve. BeszĂŠd a sĂ­r fĂślĂśtt megjelĂślĂŠssel maradt rĂĄnk a Halotti beszĂŠd. KĂźlĂśnĂśs, de elsĂľ nyelvemlĂŠkeink egyike egy halott-bĂşcsĂşztatĂł.

BĂŠkĂŠsi Imre szegedi nyelvĂŠsz professzor befejezett ĂŠs teljes kĂśzlĂŠsnek mondja e sĂ­rbeszĂŠdet, amit kihallunk mĂśgĂźle ĂŠvezrednyi tĂĄvolsĂĄgbĂłl is. Az idĂľtlen messzisĂŠgbĂľl hangzĂł szavak az emberlĂŠt fĂśloldhatatlan titkĂĄt Ăľrzik: mĂŠg itt vagy, mĂŠg nyĂ­lnak a vĂślgyben a kerti virĂĄgok, de lĂĄtod amottan a tĂŠli vilĂĄgot, mĂĄr hĂł takarĂĄ el a bĂŠrci tetĂľt. MĂŠg lĂĄthatĂłn itt vagyok, mĂŠg hajdani elĂľdĂśket idĂŠzek holtukban, de tudom kĂśzelĂ­tĂľ vĂŠgĂŠt vilĂĄgomnak.

Így él az ember. Ami jelene, az nem lesz jövõje, ami múltja volt, mára csak emlékezetében maradt. Amiként mi magunk is, majd jól-rosszul élünk utódainkban, általuk és másokban is, az emberek emlékezetében. Most hús-vér, de mennyire élõ, eleven valóságként jövünk megyünk, intézzük dolgaink, mondjuk: meghalni sincs idõm, azután egyszeriben csak másként lesz, jut idõ a meghalásra. Kit félelemmel, szorongó fájdalommal tölt el önnön élete végének esélye, kit egykedvûen, kit tán megelégedve, afféle tartoztam a Halálnak, hát most íme adósságom lerovom.

Minderre gondolunk ma, az élõktõl, gyertyáktól, koszorúkkal zsúfolt temetõbe látogatás idején? Ha nem fáj nagyon, eltávozott szerettünk arcát idézzük lelkünkbe, s titkon sejtjük: altala lesz egy segítõnk odaát. Mert mi emberek, bizony egyszer mind elmegyünk. Porból vétettünk s porrá leszünk. Miként történt ez a világ kezdetétõl fogva mindig is. Örökké?