Idõközben, még mielõtt kitört volna a júliusi hõség, volt egy könyvnap / könyvhét Szegedében is. Gazdag, sokrétû, ahogy mondani szokás: a fogyasztói bõség zavarával küszködött benne az olvasó ember. A könyvsátorokban megjelent számtalan szerzõi kötet apropójaként alkotó - közönségtalálkozóknak sem volt se szeri, se száma.
Méltó helyszínen, a Somogyi könyvtár olvasótermében kiváló alpolgármesterünk hosszú és cizellált körmondatokban dicsérte a szellem szárnyalását Szegeden: önmagát, a virágzó Várost a mecenatúra képviseletében, - illetve a helybéli írókat. Merthogy van a város, - a fölkentek, akik támogatnak - és vannak a szellemiek, írófélék, akik másmilyen tõbõl eredeztetvén, sajnos gyámolításra szorulnak.
Kegyes jóindulattal ezért aztán nem fukarkodnak a gyámolítással, -mint hallottuk- csaknem erejükön felül is. Nem százmilliókkal ugyan, mint a színházmûvészetbõl élõk seregének esetében teszik, de hát, aki a kicsit nem becsüli, nagyra sem szerezhet érdemeket.
Méregetvén a szûkös lehetõségeket, mindezek jegyében osztattak ki mindenféle jutalmak, pályázati elismerések. Alkalmi vers is elhangzott és az érintettek: író-egyesületi elnök, fõszerkesztõ és jutalmazott, sok hálás köszönetet is elrebegtek. A szerzõk között kiosztásra kerültek a Szegedtõl Szegedig antológia tisztelet példányai - azzal a figyelmeztetéssel, hogy anyagiak híján elképzelhetõ, ez volt az utolsó ily kísérlete a mérleg fõösszeg zavarokkal küszködõ, ám a szegedi íróságra mindig alapozó Bába és társa könyvkiadónak...
A rendezvényrõl a város olvasó közönségét - tíz sornyi, lényegre törõ tömörséggel - a Délmagyarország is tudósította, bátran szorítva helyet hasábjain a környék mindezeknél sokallta szenzációdúsabb eseményei között.
Minderre való emlékezésünket az teszi különösen plasztikussá, hogy idõközben Városunk választott vezetõi megkapták az Európa Tanács magas kitüntetését, az Európa Díjat. Ezt „az európai egység eszméjének terjesztésében elért sikerei, az európai kapcsolatok fejlesztéséért tett erõfeszítéseiért" nyerte el Szeged.
A szerencsésebbek láthatták is büszke polgármesterünket a televíziók tudósításaiban, amint jeles európai személyiségek között méltatja mindazt, ami bennünket, szegedieket, - torony alattiakat és szürke polgárokat - együttesen jellemez az európai egység fejlesztésének erõfeszítései során.
#
Járt kelt a recenzens a könyvsátrak között és közben azon töprengett, milyen jó, hogy az aktuálisan épp a kultúrába rendelt alpolgármester ennyire elégedett a jelennel. Ám talán mégis karakteresebb és érzékletesebb volna a város szellemisége, ha dolgozna benne központi akarat is a tehetség és a szellemi erõk valamiféle rendezésére.
Ami érezhetõbb karaktert kölcsönözne nekünk itt, a Tisza partján. Olyat, amilyenrõl a két világháború között tudósít az irodalomtörténet.
Persze lehet, hogy csak az idõbeli messzeség szépíti meg azt is.
Akkor talán nem külön, egymástól bizony távoli könyvespolcokon kellene észrevenni a helybéli szellem embereit. Mondjuk Farkas Csaba kötetét, Chikán Ágnes könyvét, Márok Tamás szépen illusztrált albumát, Fekete Pál döbbenetes áldozati dokumentum gyûjteményét, vagy éppen a magyar labdarúgás útvesztõiben kalandozó Darvasi ópuszokat.
Lehetne ez egy városi folyóiratnak a dolga éppen...
Vagy lehetne egy terjesztõé, aki egymás mellé helyezne ezeket a más és más kiadók által jegyzett köteteket - többek között az egyetemi kitûnõségek munkáival. Csak azért, hogy idelátogató és helybéli egyaránt tudja, Békési Imre, Podmaniczkí Szilárd, vagy Tóth Béla egyaránt e porlódi tájról táplálkozik.
A városházi mecenatúra messzire nézõ tekintete, az európai magasságok mellett, az ártérre (is) figyelve jobban is õrizhetné, óvhatná azt, ami a miénk: szellemi közösségünket. A szegedi szellemet - ha még van ilyen...
És akkor még a festõket, képzõmûvészeti témákról írókat, fényképészeket, filmeseket, zenemûvészeket és a többieket, mint a város kultúrájának alkotó közegét nem is említettük.
Ne legyünk naivak: e társaság ritkán kerül a politikusok látókörébe. Nincsen szemûk ugyanis erre a típusú ragyogásra.
Mert hogy közvetlen haszonnal nem kecsegtet a szellemi kultúra istápolása...
#
Az eltelt hetek krónikájához tartozik még, hogy száraz villámok is csapkodtak a derült ég alól: a múlt hetekben számos szellemi embertõl vált meg kenyéradója: hivatal, a tulajdonos, a tõkés, az állam - kinek, kinek sorsa, foglalkozása szerint.
A Magyar Televízió például jó kéttucat munkatársát küldte el a Szegedi stúdióból - a hírek szerint véglegesen. Ezek az emberek évek, évtizedek óta úgynevezett állandó külsõsök voltak, abban különbözvén társaiktól, hogy sem nyugdíjat, sem társadalombiztosítást nem fizettek munkájukért. Életük eme bizonytalansága most véget ért azzal, hogy kijelentették, nincs több munka a számukra, - nincs több szerkesztés, kamerakezelés, gyártásvezetés, szinkronstúdió satöbbi...
Menjetek isten hírével, amerre láttok.
Mindez a színlelelt szerzõdések elleni harc jegyében történt, amely során a helyi a magánrádiók szintúgy elküldték munkatársaik jórészét.
Mert aki állásban van, azt némiképpen védi a törvény... de akit már eleve nem is vettek fel, annak a hátránya, mit láthatóvá vált kettõs.
Amúgy hulltak nagyobb fejek is - a szellemiek táborából.
A személyiségi jogokra ugyan nem érzékeny Délmagyarország címlapjáról jó tenyérnyi nagyságú fénykép mutatott be két kétségbeesett asszonyt. Mindketten a megye alkalmazottjai voltak. Egyikük kórházigazgató volt Szentesen. Könnyei mögül azt tudatta napilapunk, hogy bár sokan igaztalannak érzik a bíróság ítéletét, mégis a börtönbe kell indulnia bizonyos sürgõsségi társadalombiztosítási közpénzek hûtlen kezelése okán.
A fõoldalon hirdetett másik kétségbeesett nõi portré pedig a Móra Ferenc Múzeum elsõ emberét mutatta, - õ sem látogathatja már neves író elõdje által belakott hivatali szobáját.
Õ még csak fegyelmi eljárásának kezdetén tart.
Pavlovits Miklós
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!