Az urak a lándzsát a bika tarkójába döfték, mégpedig mindegyik kettõt-kettõt egyszerre, s ez iszonyatosan fájhatott a bikának, mert minden alkalommal, bármily nehézkes volt is, mind a négy lábával a levegõbe ugrott, megpergett, és hétrét görbedt. A lándzsákat azonban nem tudta kirázni, olyan ügyesen voltak megszerkesztve a horgok. Groteszk mozdulatai valóságos nevetõ üdvrivalgást váltottak ki. Nagy taps, - és egy úr állt váratlanul egyedül az arénában. Õ volt a legfõbb bikaviador, a matador. Rikító vörös kendõje alatt eldugva egy kard, mellyel majd a halálos döfést adja meg a bikának, tehát a matador maga volt a testet öltött halál. Ez a halál roppant öntudatosan mozgott, mert õ volt a publikum kedvence. Magabiztosan közeledett áldozatához, de az állat nem támadta meg, annyira elgyengítette az erõs vérveszteség és a sok-sok fájdalom. És most látta, hogy közeledik feléje a halál, és most félni kezdett. A matador az orra elõtt állt meg, de az állat otthagyta, és lassan börtöne felé bicegett. A publikum azonban kifütyülte és gúnyolta, amiért nem akar birokra kelni a halállal. A matador elegáns mozdulattal kihúzta a kardját, mire a húszezer ember várakozóan elnémult. És ebben a feszült csendben hirtelen sírás hallatszott, - a bika sírt, szomorúan és nyomorúságosan. De a halál kérlelhetetlenül közeledett feléje, vadul rácsapott kendõjével az agyonsírt szemekre, mire az állat még egyszer összeszedte magát, és belerohant a kardba. Száján kiszökkent a vér, imbolygott, majd félelmetesen szemrehányó tekintettel látványosan összeroskadt.
Most aztĂĄn valĂłsĂĄgos eksztĂĄzisban tombolt a publikum, szalmakalapok szĂĄzai rĂśpĂźltek a halĂĄl felĂŠ.