| Hírfolyam |
|---|
14:42
| 14:41
| 14:40
| 14:38
| 14:36
| 13:44
|
|
|
|
Az ösztöni angyal
Munkatársunktól
2005 May 20, Friday
Isten tudja, milyen õsök, miféle képességeinek kell össze játszania ahhoz, hogy akár a tibeti láma reinkarnációjában, egyesüljenek azok a képességek, amelyek a kreativitás testi és szellemi egyedülállóságát szülik meg a táncmûvészet rendkívüli egyéniségeiben.
|
1. lap. �sszesen 2. Az igazán nagy táncosok nincsenek sokan. Azok pedig még kevesebben vannak, akik nemcsak karjuk, lábuk lendületével képesek kiszabadítani magukat a gravitáció törvényei alól. Hanem mindezek mellett még elementáris fantáziájuk, bonyolult és összetett belsõ alkotási készségük révén is.
Most, hogy Gyémánt Csilla alapos könyve fölidézi a várost elhagyni kényszerült nagy szegediek egyéniségek egyikét, - rájön az ember, hogy Imre Zoltán ezek közé tartozott.
Napjaink koronázatlan táncos királyának fõszereplésével a közelmúltban játszottak egy amerikai filmet a televízióban Fehér éjszakák címen. Az angol eredetiben Haláltáncnak keresztelt kalandtörténet a mûfaj jó középszerû cselekményét kínálta a nézõknek. A történet fõ szerepét viszont a nemzetközi táncpiac talán legmagasabban jegyzett egyénisége, Mihail Banisnyikov játszotta el.
A Haláltáncban a valóság és fikció olyadéképpen keveredett, hogy a kalandos történetben Banisnyikov saját magát alakította. Eljátszotta, mi történhetett volna vele, ha történetesen visszakerül a nagy szovjet medve belbiztonsági szakemberei kezébe azok után, hogy anno, amikor ez a legmagasabb engedélyekhez volt kötve, galád módon el merészelte hagyni a birodalmat.
Azt játszotta el, hogy a táncosok között õ a legnagyobb, az utolérhetetlen. Akinek mozgásában az önkifejezés szenvedélye és a lírája éppen úgy megtestesül, mint a nehézségi erõnek fittyet hányó akrobatika. Az már csak másodlagos szempont, hogy színésznek sem volt rosszabb, mint számos amerikai, közép kategóriás hollywoodi sztár.
De nem róla akarok most morfondírozni, hanem arról, aki nyomban az eszembe jutott róla, amit a fõszereplõ feltûnt a bevezetõ képsorok halálos táncában: Imre Zoltán. Egykor, sosemvolt boldog békeidõkben, õ volt az a fiatal, naiv, a világra rácsodálkozó, testével fantasztikus kifejezési eszközöket megjelenítõ mûvész, aki nem volt kisebb személyiség az orosznál. Sõt. Mintha mindkettõjüket egyazon mûhelyben szoborintotta volna a Teremtõ. Hasonlatosak mozgásukban, mimikájukban, gesztusaikban és áradó lendületükben.
Miben nem azok? Abban, hogy Imre Zoltán aztán, hogy abbahagyta a táncolást, teremtett magából egy másik, ugyancsak hihetetlenül invenciózus alkotót. Egy szuggesztív és öntörvényû színpadi mestert. Akinek mozgó látomásaiból mai napig sokan táplálkoznak. Ezek a színpadi látványok egyszerre voltak a zene - a jelmez - a térformák - a mozgás - a filozófia - az érzelem - a tudatalatti ösztönök és a míves viselkedési kultúra fölfejthetetlenül egymásba applikált, kavargó szõttesei.
Volt még szerencsém látni a színpadon táncosként, Banisnyikovot idézõen. Aztán pedig, egy másik periódusában, a mozgóképrõl, mint mûvészetrõl vitatkozni vele, amikor befejezve filmes tanulmányait, kamerával próbálta meg egyetlen képmezõre szûkíteni álomi varázslatait...
A viták színtere londoni lakása volt, a bútorokon körben pedig furcsa kerámia tárgyak díszlettek... Szintén Imre Zoltán keze munkái.
|< Kezd�
< El�z�
1
2
K�vetkez� >
Utols� >|
|
|
|
|
,
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!