Fekete GyĂśrgy kivĂĄlĂł cikkĂŠt (A LipĂłtmezĂľrĂľl - ĂĄrnyaltabban, mĂĄjus 5.) szeretnĂŠm kiegĂŠszĂ­teni egy orvos szemszĂśgĂŠbĂľl, aki 39 ĂŠvet tĂśltĂśtt el SvĂĄjcban pszichiĂĄterkĂŠnt, ĂŠs - nyugdĂ­jasan hazatĂŠrve - 10 ĂŠvet dolgozott a LipĂłtmezĂľn mint igazsĂĄgĂźgyi elmeszakĂŠrtĂľ. - Ă­rja PintĂŠr doktor.

ElsĂľ benyomĂĄsom az volt, hogy a pszichiĂĄtriai betegek tĂşl nagy rĂŠszĂŠt kezelik intĂŠzetben, ahelyett hogy legalĂĄbb a felĂŠt jĂĄrĂł betegkĂŠnt lĂĄtnĂĄk el.

Az elsõ perctõl kezdve meg voltam gyõzõdve, hogy az ódon intézetet be kell csukni. Miért? 150 éves épületeket lehet, de nem érdemes renoválni. Négy méter magas termek befûtése mérhetetlen pazarlás. Évszázados infrastruktúrák felújítása rémálommal egyenlõ. De az intézetet lehetett volna másképpen is felszámolni. Más sorrendben kellett volna eljárni: elõször megteremteni az ambuláns pszichiátria alapjait, felépíteni egy, az OPNI-nál sokkal kisebb, de modernebb intézetet (ahol olcsó a telek), és csak ezután likvidálni a patinás "múzeumi" darabot: a Lipótmezõt. Persze ez csak alapos szemléletváltás és a napi politika mellõzése után lett volna megteremthetõ. A hálapénzt az új intézetben is csak úgy lehetett volna elkerülni, hogy a beteg minden kezelésrõl számlát kapott volna, s ennek tíz százalékát saját maga, a kilencvenet pedig egy valódi betegbiztosító fizette volna.