Második, hivatalosan elsõ napján már újra megszokott arcát mutatta a Szegedi Ifjúsági Napok. A nulladik este tömegjelenetei elmaradtak, a beengedéssel sem volt probléma és a hangtechnika is rendesen mûködött mindenhol amerre jártunk.
A nagyszínpadon ezen az estén kizárólag rock szólt, sõt egy kis metál is, úgyhogy e cikk szerzõje, mivel hosszútávon komoly agyi és lelki teherként éli meg a nagyon patetikusnak szánt rockzenét (De Facto), hát még ha az olyan, mintha valami középkori szerepjáték aláfestõ zenéje akarna lenni (Wisdom), mellõzte ezt a helyszínt (bocs, srácok!) és csak a Tankcsapdát hallgatta meg, akiket viszont egy bõ tíz éve még kedvenc magyar zenekarai között tartott számon, ellenben nem is tudja már mikor hallotta õket élõben utoljára.
Bár az elmúlt években még a korábbinál sokkal menõbbé váló Tankcsapda koncertjétõl féltünk ugyan egy kicsit, rendkívül kellemes meglepetésben volt részünk. Csütörtök este a nagyszínpad elõtt megállapítottuk, hogy bár az elmúlt években többször eltemettük a zenekart, tévedtünk. A Tankcsapdát ugyanis, úgy tûnik, még mindig
ugyan az a rugó mozgatja, mint a kilencvenes évek közepén, és bár furcsának tûnhet ezt mondani 2007-ben, de ez a lehetõ legjobb, ami történhetett a zenekarral az elmúlt években. Szétfeszítõ, lüktetõ, pulzáló energiájú zenék, tökös, hiteles attitûd, újabb és régebbi számok, na meg lelkes közönség. Szinte minden megvolt egy tökéletes koncerthez, csak egy valami hiányzott. Nem volt a Lopott könyvek, márpedig ez az a szám, még ha nem is egy odavágós koncert repertoárjába illõ, amirõl azt kell tudni, hogy ha Lukács Laciék nem írtak volna soha semmi egyebet ezen kívül, akkor is a magyar könnyûzene egyik legjobb, megkerülhetetlen zenekara lennének. Bizony.
Szóval a Tankcsapda koncertje egyszerûen nagyon jó volt, és - megelõzve a már formálódó kérdést - igen, volt a Mennyország Tourist is, a végén, ami alatt a jelenlévõ fiatalok (akik között akadtak még a régi számok szövegeit is séróból vágó általános iskolások is) még a megszokottnál is jobban ugráltak.
Mi meg ugorjunk vissza az idõben: még a Tankcsapda elõtt, míg a nagyszínpadon a Depresszió játszott, a Jate Klub Sátorban jártunk, ahol a Belga zenélt. Bár nem hallottuk az egész koncertet, újfent megállapítottuk, hogy a zenekar a rendszerváltást követõ magyar könnyûzene vitathatatlanul egyik legviccesebb, legötletesebb és leglazább zenekara, ami bizony nem kis érdem. Utáljuk, és általában gúnyolódni szoktunk az ilyen párhuzamokon (tudják: Komár - Elvis, Illés - Beatles, haha), de azt kell, hogy mondjuk, a Belga tényleg a magyar Beastie Boys.
A sátorban úgy kábé hatvan fok volt és olyan páratartalom, hogy a tetõrõl csöpögött vissza, így aztán nem meglepõ, hogy a megszokott Titusszal és egy élõ zenekarral is kiegészülõ három srác félmeztelenül nyomta, és a közönségben is sokan követték õket. Ez azonban csak növelte a hangulatot, a koncert végére nagyjából minden számnál kollektíven ugrált az egész sátor, ami szinte teljesen megtelt addigra. Rendkívül sokat dobott az összképen a zenekar is, így a srácok tényleg hitelesen nyomhatták el a gitártépõs, vicc-õrjöngõs zenéiket is, ami aztán tényleg az elõbbi párhuzamot erõsítette. Punk-hiphop, hiphop-punk, de persze mindezt egy cseppet sem komolyan véve. És ez a zenekar legnagyobb vonzereje, hogy a rengeteg magát halálosan komolyan vevõ elõadó mellett annyira lazán és szórakoztatóan képesek egyetlen mondatot sem komolyan venni, hogy az már önmagában elismerésre méltó. Egy példa: az utolsó szám a
Mi a fasz ez? címû remekmû volt, ami Michael Jackson Billy Jean címû klasszikusának és a Kalauz I. címû Belga-nótának az elegye. Itt is megelõzzük a formálódó kérdést: igen, volt az Egy-két-há is, mindenki ugrált és ordította a refrént, de azt most inkább nem idéznénk ide.
Ugyanitt a Belga után Jamie Winchester és Hrutka Róbert zenélt, akiket bár elismerünk, de mivel minden számuk úgy hat, mintha valamelyik legújabb mobiltelefon-reklám aláfestõ zenéjét hallgatnánk (vajon miért?), és a Tankcsapda azért amúgy is sokkal jobb, õket inkább nem hallgattuk meg.
Visszamentünk viszont akkor, amikor már Ludmilla és Palotai zenéltek. Láthatóan - szokás szerint - igen jó hangulatot teremtettek. Szerencsére Palotai - a SZIN-en már nem elõször - nem a drum and bass lemezeit kapta elõ, mint azt Szegeden oly gyakran szokta, hanem felváltva Ludmillával teljesen korhû, jól táncolható, dögös, bulizós, széttekert breakbeatet pakoltak. Palotai ráadásul mindezt ülve. Fáj a lába. Sõt, ha jól láttuk, be is volt kötve. Hiába, már nem mai gyerek.
Az este folyamán még megnéztük a régi Tisza Gyöngye helyén mûködõ, rettentõ találóan Tisza Gyöngye Retrónak nevezett helyszínt is, ahol rajtunk kívül nagyjából csak a lemezlovas és két haverja, meg a pultos lányok voltak, így aztán nem is maradtunk sokat. Ráadásul az a kérdés is bennünk maradt, hogy vajon miért hívják retrónak a helyszínt, ha szimpla, ráadásul dögunalmas elektronikus tánczenét játszik a dj, azt a stílust, amit progresszív house-nak szoktak hívni mind a mai napig teljesen érthetetlen okokból. Na, mindegy.
Ezt az estét kevésbé a koncerteknek, mint inkább a kiszolgáló egységek felderítésének szenteltük. Ennek ellenére komolyabb elemzésbe most még nem bocsátkoznánk, egyelõre csak annyit mondunk, hogy a sör mindenhol ugyan annyi, az egyéb italok ára sem rémisztõ, az ételválaszték is elmegy, nagyjából ugyan az minden, mint tavaly.
Fontos még megemlíteni, hogy mi 10 percig röhögtünk folyamatosan a vicces feliratú pólókat árusító standnál, szóval, aki tudja, keresse fel. A mi favoritunk a Tyúkanyó és Csibe.
Hamarosan újra jövünk!
Galériáink:
Kapcsolódó anyagok:
,
Szines
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!