Arcképcsarnok |
---|
Kovács Béla a francia nyelv és kultúra terjesztésének szentelte életét, ezért is kaphatta meg a francia állam egyik legrangosabb kitüntetését, az Akadémiai Pálma Rendet és annak is a parancsnoki fokozatát. |  |
|  |
|  |
|  |
|  |
|
Könyv |
---|
 | Hírlevél |
| |
Beszélgetés Zombori László festőművésszel
Munkatársunktól
2004 September 29, Wednesday
A kortárs szegedi képzőművészet egyik meghatározó egyénisége, Zombori László festőművész pályakezdése idején, a hatvanas években főként konstruktív szellemű, figurális és dekoratív jellegű képeivel vált ismertté. A hetvenes évek végétől már az expresszív töltetű, romantikus és realista tájpiktúra egyik legkiválóbb képviselőjeként tartották számon, művészete népszerűvé vált, jelentős közönségsikert aratott. A kilencvenes évek első felében nagy meglepetést keltett megújult, korszerű, avantgárd formát öltött festészetével, amely egy friss szellemiségű, kísérletező kedvű és önmagával szemben roppant igényes alkotóművészt jelzett. A kitárulkozást, a nyilvános szereplést nem kedvelő Zombori Lászlóval csöndes móravárosi műtermében szegedi gyökereiről, pályájáról és alkotói munkájáról beszélgettünk
|
- Mikor gondolt arra először, hogy képzőművészettel
szeretne foglalkozni?
- Az általános iskolában Holló Mihályné volt a rajztanárnőm, aki
Szentendréről jött Szegedre. Nagy tehetségnek tartott, mindenáron azt szerette
volna, hogy a budapesti képzőművészeti gimnáziumban tanuljak tovább. Igyekezett
erről a szüleimet is meggyőzni, de több okból is nagy ellenállásba ütközött.
Akkoriban édesapám betegeskedett, ezért szüleim nem merték vállalni a pesti
taníttatásom anyagi terheit, másrészt a vidéki emberek szokásos szemléletével el
sem tudták képzelni, mi lenne velem szinte gyerekként a nagy fővárosban. Közben
a Képzőművészeti Főiskola akkori párttitkára tehetségkutató körúton járt az
országban, s hozzám is eljutott. Felfigyelt az akvarelljeimre, s felvitt
Budapestre, megmutatta a főiskolát is. Óriási élmény volt látni a rengeteg nagy
képet, úgy éreztem, ez az én világom. Végül azonban a nagy családi tanácskozások
után magam is úgy döntöttem, itthon maradok. A Radnóti Miklós Gimnáziumba
kerültem. Ezt később nem bántam meg, mert nagyon erős iskola volt, s olyan
komoly általános műveltséget adott, amit később jól tudtam kamatoztatni. A
gimnáziumi évek nem voltak könnyűek, mert közben mindennap a városi
képzőművészeti szabadiskolába jártam rajzolni és festeni.
|
N É V J E G Y |
|
Zombori László 1937-ben
született Szegeden, iskoláit is itt végezte. 1958-ban földrajz-rajz szakos
tanári diplomát szerzett, majd rövid csongrádi kitérő után Szegeden
tanított. 1979 óta csak képzőművészettel foglalkozik. Önálló kiállításai voltak
Szegeden kívül Hódmezővásárhelyen, Csongrádon, Budapesten, Miskolcon, Pécsett,
Veszprémben, több kollektív hazai és külföldi tárlaton is részt vett. Többször
festészeti díjat kapott a Szegedi Nyári Tárlaton. Koszta-plakettel, Szeged Város
Alkotói Díjával és a Juhász Gyula-díjjal ismerték el munkásságát. A Művészeti
Alap illetve jogutódja a MAOE és a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja,
valamint megalakulása óta tagja a szegedi SZÖG-ART Képzőművészeti Egyesületnek
is. |
| | |
- Ha jól tudom, érettségi után a szegedi tanárképző főiskola
rajz-földrajz szaka következett. Meg sem fordult a fejében, hogy a
Képzőművészeti Főiskolára menjen?
- Dehogyisnem! Felvételiztem is. Az első héten túljutottam a fejrajzon, ahol
már nagyon sokan kiszűrődtek. A következő héten az aktrajz következett. A kicsit
prűd vidéki szemlélet miatt a felvételi előtt mindössze egy hónappal kaptam rá
lehetőséget, hogy a kollektív műteremben aktot is rajzolhassak. Az akt látványát
Szegeden nem a diákoknak tartogatták. Így ebből a témából néhány kisebb
tanulmány után meglehetősen felkészületlenül mentem. Ahogy visszaemlékszem,
konzervatívabb szemléletű, szikárabb grafitrajzot produkáltam. Amikor
körülnéztem, láttam, hogy a Török Pál utcai művészeti gimnázium tanulói
szénrudakkal, lazán, foltokkal, nagy rutinnal rakták föl az aktot. Akkor már
gondoltam, hogy baj lesz. Igazam lett, nem vettek föl. Bíztattak ugyan,
próbálkozzam a következő évben is, de ez az elutasítás számomra olyan
mérhetetlen csalódás volt, hogy eldöntöttem, nem lépem át többet a
Képzőművészeti Főiskola küszöbét. Talán az volt a baj, hogy Szegeden túlontúl
hittek bennem, ennélfogva én is kezdtem hinni magamban. Biztos voltam benne,
hogy föl fognak venni. Ezért a csalódásból egy életre elég volt. Ma már tudom,
nem így kellett volna gondolkodnom, hiszen akadtak a felvételizők között olyanok
is, akik a hetedik-nyolcadik próbálkozás után jutottak be a főiskolára.
- Mit adott a tanárképző főiskola rajz szaka?
- Be kell valljam, már az első év után ott akartam hagyni a főiskolát, nem
mentem be a vizsgákra sem. A krízis azzal zárult, hogy behívattak, leszidtak, és
azt mondták, mehetek traktorosnak. Végül azzal fenyegettek meg, hogy vissza kell
fizetnem a tandíjat. Ez döntő érvnek bizonyult a maradás mellett. A rajz
tanszéken Buday és Major tanár úr voltak a mestereim, Vinkler László csak
műtörténetet tanított nekünk. Soha nem éreztem, hogy a főiskola nagyon sokat
adott volna. Tágította a látókörömet, de érzelmileg nem kötődtem hozzá. A
főiskolás évek alatt beletörődtem, hogy tanárként fogom megkeresni a kenyerem. A
diploma után úgy éreztem, el kell mennem a szülői házból, sőt a szülővárosomból
is. A magam erejéből önálló életet szerettem volna élni, ezért önként vállaltam
Csongrádon tanári állást. A tanári munkát mindvégig komolyan vettem, többnyire
rajzot kellett csak tanítanom. Szerettem a gyerekeket, úgy éreztem, megkedvelik
általam a rajzot, a képzőművészetet. Nem sokáig bírtam Csongrádon, már a
harmadik év után nagyon hiányoztak a szegedi festőkollégák, az induló
pályatársak, barátok, többek között Dér István, Zoltánfy István. A csongrádi
magányomban nem éreztem olyan fejlődési lehetőséget, ami egy fiatalember számára
nagyon fontos.
-
Olyan volt a visszatérés, amilyenre számított?
- 1962-ben kerültem vissza Szegedre, ahogy körülnéztem, fiatal, tehetséges
művészgárdát találtam. Ez nagyon jó volt, mert engem is inspirált. Szinte
versenylázban égtünk akkoriban, mindannyian meg akartuk mutatni, mit tudunk,
mennyit érünk. A Kolozsvári téri általános iskolában kaptam rajztanári állást.
Tizenhat évig tanítottam ott, az utolsó négy-öt évben már csak félállásban.
Abban az időben a monopolhelyzetben lévő Képcsarnok Vállalat felvette a
festményeinket, rendszeresen kiállításokat rendezett számunkra szerte az
országban. Az életmódom lassan megváltozott, lépésről-lépésre felhagytam a
tanítással, és 1979-től a szabadúszó lét mellett döntöttem. Szegedi festőművész
kollégáim, Novák András és Pataki Ferenc esetében a szabadúszó életforma
választása természetes dolog volt, mert a Képzőművészeti Főiskolán szerzett
diplomájukkal kiforrott művésztudattal kezdték a pályájukat. Természetes volt
számukra, hogy festőművészek, s ebből kell megélniük. Mi pedig, akik tanári
oklevelet kaptunk, jó ideig alázattal viseltettünk a szakma iránt. Ez háttérbe
szorította azt a"művészöntudatot", ami pedig nagyon fontos ahhoz, hogy
bátrabban, határozottabban vállaljuk a bizonytalant, az előre nem láthatót.
Előbb-utóbb azonban rá kellett jönnünk, a tanítás ha igazán komolyan műveljük
hosszabb távon szellemileg és fizikailag is olyan kimerítő munka, hogy
mellette nagyon nehéz érdemi művészi alkotómunkát is végezni.
- Tulajdonképp egész festészetének alapja, kiindulópontja a
természetelvűség...
- Biztosan vannak ennek gyerekkori gyökerei is, hiszen közvetlen volt a
kapcsolatunk a természettel. Azok a festői példák, amelyeket a műtörténetből
láttam és szimpatizáltam velük a magyar tájképfestők, Szinyeitől Mednyánszkyn
át a későbbiekig , mind a természetre válaszoltak. Amikor pedig áttértem a
szigorúbb vázrendszerű, konstruktív megfogalmazásra, átmenetileg talán
szüneteltettem a korábbi élményeket, s helyette szellemibb, kigondoltabb módon
próbáltam dolgozni. Hamar hiányérzetem támadt, mert nem telítődtek meg úgy a
képeim, ahogyan szerettem volna. Ellenhatásképp újra visszanyúltam a
természetbe, próbáltam onnan meríteni. Egy viszonylag hosszabban tartó
képcsarnoki munka következett, amelynek persze hátrányai is voltak, hiszen egy
idő után hajlamos arra az ember, hogy rutinból fessen tájképeket. Hamarosan újra
éreztem, hogy nem lesz jó ez az irány, hiszen ellaposodhat így a festői
elképzelés. Erre az érzésre volt válasz az 1993-as Rácz Galériabeli tárlatom,
ami meglepetést keltett.
- Milyen alkotói módszert, munkarendet alakított ki; mikor
szeret legjobban dolgozni?
- Mindig napfénynél szerettem festeni. Nyáron egyszerűbb ezt megoldani,
hiszen korán kel a nap. Általában hajnali három órakor ébredek, s fél négykor
már az állvány előtt állok. Ez nagy nyereség, mert reggel nyolc órára az aznapi
munka felével már végzek. Ezután a kellő napfénynél délig korrigálom a színeket,
hangulatot, amit a villanyfénynél esetleg nem megfelelően tettem le. Délután már
legfeljebb csak apró dolgokat javítok, teszek-veszek, alapozok. Ahogyan
korosodom, egyre inkább szinte rajta csüngök a képeimen. Ha ott vagyok a
műteremben, ha nem: mindig velem vannak. Egyre többször tapasztalom magam is,
hogy a befelé fordulás egyfajta összefonódást, szimbiózist jelent a munka tárgya
és a művész között. Festés közben zenét hallgatok, hajnalban alig várom, hogy
megkezdődjék a Bartók Rádió műsora. A szerkesztők jobbnál jobb muzsikát
válogatnak össze nekem. Hálás hallgató vagyok, mert a szimfonikus zenétől az
operáig mindent szeretek. Elsősorban hangulatteremtő héttérzeneként hallgatom a
rádiót nemes, ünnepélyes közegben érzem így magam. A festői munkának vannak
olyan fázisai, amikor minden idegszálammal, gondolatommal csak a képre, a
vonalakra, színekre összpontosítok. Adódnak persze olyan időszakok is, amikor
nincs szükség ilyen koncentrált figyelemre. Ilyenkor elkalandozom, a politikától
a művészeti élet kérdéseiig jobbnál-jobb gondolatok jutnak az eszembe. A napi
politikai fejtegetéseket is meghallgatom, de ha nagyon elegem van belőlük,
kikapcsolom a rádiót. Amikor nyilvánvalóan hazudnak ez nem ritka a mai
politikai gyakorlatban sem , nagyon dühös tudok lenni. A hazudozásnál még a
rossz híreket is jobban el tudom viselni, ha valós okokkal megmagyarázhatók.
Valószínűleg azért nem fáraszt annyira a hosszú munka, mert közben a gondolataim
szabadon kalandozhatnak. Nagyon élvezem ezt az életformát, el sem tudnék
képzelni már mást magamnak.
- Mikor találkozhat a közönség legközelebb önálló kiállításon is a
képeivel?
- Önálló tárlatra most nem készülök. Azok a képeim, amelyekből kiállítást
rendezhetnék, nehezebben indulnak el. Nemrégiben találtam egy felújítható kis
öreg házat, így egy rövid kényszerű kirérő után visszaköltözhettünk Móravárosba.
Most újból úgy érzem, megfelelő környezetbe kerültem. Mindez nagy anyagi
áldozattal járt. A munkálatokat csak úgy tudtam finanszírozni, hogy a
képzőművészeti piac számára festettem képeket, amelyek kitöltötték a napjaimat,
nem jutott idő a magam számára elképzeltekre. Nem tudom, ha ez a szorítás
enyhül, hány év múlva tudok újból egy kiállításra való, kedvem szerinti anyagot
összeállítani. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ez olyan fontos lenne. A
barátaim tudják rólam, kicsit tárlatellenes vagyok. Önálló kiállításra mindig is
nagyon nehezen tudtak rábírni. Ott szembesült az ember azzal, mit képzelt el, s
mi az, ami realizálódott. Nem mindig volt egyértelműen pozitív az egyenleg
önmagam számára. Akkor sem, ha a kivülállók mást mondtak. Alkatilag is olyan
ember vagyok, aki nem szeret kiállni, akitől távol áll, hogy ünnepeltesse magát.
A középkori kódexfestők példája vonz: végezték a munkájukat, rajzolták,
festették az iniciálékat, de sohasem kellett tárlatot rendezniük, kiállniuk a
közönség elé. Mégis pompás életük volt, azt csinálhatták, amit szerettek. Abban
bízom, sikerül még néhány elfogadható képet festenem, s ez fontosabb, mint a
kiállítások. Végül úgyis az utókor ítél. Az az igazán izgalmas, hogy amikor majd
ötven-száz év múlva valaki visszatekint a mai szegedi piktúrára, fennakadunk-e a
rostán vagy sem.
Hollósi Zsolt
|
|
Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor egy kattint�ssal nyithat a cikkhez f�rumos t�m�t. |
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!