| Szegedi írók |
|---|
 Garzó Márk 1988-ban látta meg a napvilágot és saját elmondása szerint azóta tudja, hogy írni szeretne. Több vers, novella és könyv is született már a tollából, de az elsõ kiadványát most foghatta a kezébe. |  |
|
| Könyv |
|---|
| Hírlevél |
|
|
|
Bakó Krisztián
Munkatársunktól
2006 September 20, Wednesday
Csúnya királyfi
A lényeg és a látszat a várakozás aspektusából
|
1. lap. �sszesen 2. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Ez a királyfi deli szép legénnyé vált mikorra felnövekedett : termete olyan volt, mint a jegenyefenyõ, orcája mint a nap, szemei pedig, mint a tenger kék vize, úgy tündököltek. Mindig csinos ruhákban járt, aranysújtásos, finom szövetekben, díszes kalapban, drága csizmákban, ahogyan az egy trónörököshöz illik. Ezen kívül mindenféle fegyvernemekhez kiválóan értett, s a lovagi tornákon erejével és ügyességével nagy hírnevet szerzett magának. Oda is voltak érte a királylányok, hercegkisasszonyok, bárónõk rendesen. S országának alattvalói is szerették õt, mert meghallgatta a nép bajait, amikor felséges apja, az öreg király, a nemesurak ügyeivel foglalatoskodott.
Ám a királyfi mégsem volt boldog. Folyton azon morfondírozott, hogy vajon akkor is szeretnék-e az udvaroncok, alattvalók, bárónõk, grófkisasszonyok, ha termete görbe, arca bibircsókos, karja, lába satnya lenne, ha egyszerû ruhában járna, s ha nem nyerte volna meg az összes lovagi tornát amelyre addig benevezett. S emmiatt legszívesebben valamilyen módon néhány napra elcsúfította volna magát, hogy próbára tegye az emberek szeretetét.
Történt egy napon, hogy a királyfi az elõbb leírt gondolatokon töprengve betévedt a birodalom kincstárába. S ahogy mélázása közben a rengeteg kincs, drága ékszer között bámészkodott, feltûnt neki a kincstárterem sarkában egy öreg, repedezett tükör.
- Különös - mormogta maga elé a királyfi. - Nem hittem volna, hogy a rengeteg értékes holmi között ilyen kacatokat is õriztet jó apám.
Persze a királyfi nem tudta, hogy a legértékesebb varázsholmik a varázslásban járatlan halandóknak ócska limlomnak tûnnek csupán. De hamarosan ezt is megtanulta. A tükör ugyanis megszólította õt.
- Gyere csak szép királyfi közelebb hozzám - csalogatta a tükör vékony, reszelõs boszorkányhangján a fiút. - Jól tudom én, hogy miféle bánat nyomja a szívedet. Gyere közelebb, és nézz belém!
A királyfi odalépett a tükör elé, egyrészt mert nagyon kíváncsi volt, másrészt, mert a tükör hangjának valahogy nem lehetett ellenállni!
S amint belenézett a tükörbe, a királyfi megpillantotta magát rútan, satnyán, görbén, püffedt, vörös arccal, rongyos ruhában, ápolatlan külsõvel. S látta azt is, hogy emiatt a palota szolgái, a szépséges udvarhölgyek, és az ország összes lakója rajta nevet és gúnyolódik.
- Ez lenne hát a sorsom, ha csúnya lennék - ámult a királyfi, miközben a tükör által mutatott képeket bámulta. - A szeretet tehát múlandó, hitvány ócskaság, amelyet a külsõnk és ruházatunk határoz meg. Még szerencse, hogy szép vagyok, különben senki sem szeretne.
Amikor pedig kiejtette ezeket a szavakat a száján, a tükör éles, bántó hangon felnevetett, és gonosz varázslat vette kezdetét. A királyfi rémülten vette észre, hogy arcvonásai kezdenek a tükör által mutatottá eltorzulni, a háta meggörbül, a drága holmik pedig, amelyeket addig viselt, lassan-lassan piszkos, molyette gúnyává változnak. Megpróbált ellépni a tükör elõl, de hasztalan, mert a lábait valami rettentõ erõ a földhöz szögezte. S amíg olyanná nem változott, mint a tükör által mutatott kép, nem is engedte el.
- Azonnal változtass vissza ! - kiáltotta a királyfi. - Különben összetörlek!
A tükör ismét felnevetett.
- Balga ifjú. Engem nem lehet elpusztítani. És a varázslataim is visszafordíthatatlanok. Ilyenre alkottak az idõk kezdetén a legnagyobb hatalmú mágusok. Ezután már mindig csúnya leszel, amíg csak élsz, s ezért mindig megvetnek vagy kinevetnek majd az emberek.
Mit volt mit tenni, a királyfi megvárta az estét, és az éj leple alatt kilopakodott a palotából. Mivel csúnya lett, többé nem akart találkozni senkivel, s elhatározta, hogy elbújik az emberek szeme elõl valami sûrû rengetegbe.
Ment, mendegélt, persze mindig csak éjszaka, hogy senki emberfia ne lássa, milyen csúnya lett. Így végül eljutott egy háborítatlan vadonba, amely országának határán állt, és nem laktak sem benne, sem körülötte sehol emberek. Ugyanis úgy hírlett arról az erdõrõl, hogy mindenféle rémséges teremtmény tanyája, akik tüstént felfalják az arra tévedõt. Persze ez csak mendemonda volt, a királyfi nem is hitte el, csak azért ment oda, hogy végre egyedül legyen.
Szóval besétált a csúnya királyfi a sûrû, sötét erdõ fái közé, s a gubancos bozótban lassan elõrehaladva valami faodút vagy üreget keresett, ahol meghúzhatná magát addig, amíg valami házikófélét nem tud magának építeni. Addig-addig törtetett elõre a cserjék között, amíg végül teljesen eltévedt. Ekkor azonban különös dolog történt.
Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a lábai elõtt, az avarban egy apró kis zöld színû kígyó három fekete skorpióval vív halálos viadalt. A skorpiók rettentõ fullánkja és ollói folyton a kis kígyó körül suhogtak, de nem tudtak rajta sebet ejteni, mert a kígyó mindig ügyesen elhajolt. A harc kimenetele azonban nem lehetett kétséges : ha a kis kígyó elfárad, a skorpiók azonnal megölik.
Csúnya királyfi úgy döntött, hogy segít az apró, zöld színû kígyón. Felragadott hát egy követ, és sorra agyonverte mindhárom skorpiót. A kis kígyó pedig mint valami karkötõ, tüstént feltekeredett a csúnya királyfi csuklójára, és így szólt a fiúhoz:
- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet királyfi. Az én népem varázserejû, s magam is rendelkezem némi mágikus tudással, de az imént a harc közben az a három skorpió, akiket agyonsújtottál, háromszáz évre elvette a varázserõm. De ne félj, azért meghálálom a segítségedet. Ha magaddal viszel, és hallgatsz a tanácsaimra, vissza fogod nyerni az eredeti külsõdet, egyet se félj.
Csúnya királyfi nem is tudta, hogy sírjon vagy nevessen, hallva a parányi jószág hálálkodását. Végül azért csak magával vitte az apró, zöld kígyócskát, hátha jó lesz valamire.
Kisvártatva még jobban eltévedt a csúnya királyfi a rengetegben. Lassan beesteledett, és nem talált magának sem hajlékot, sem pedig ennivalót.
- Most segíts ha tudsz, apró jószág - mondta a kígyócskának. - Mondd meg mit tegyek, különben mindketten itt pusztulunk.
- Nézz körül jobban királyfi ! - szólalt meg tüstént az apró, zöld kígyócska. - Ebben az erdõben rengeteg különös teremtmény lakik. Furcsa lenne, ha eggyel sem akadnál össze közülük.
Csúnya királyfi még egyszer körbepillantott, s lám a távolban valóban megpillantott egy apró fénypontot. Mit volt mit tenni, elindult felé.
Kisvártatva egy tisztásra ért a királyfi. A tisztáson egy hatalmas lobogó máglyarakás állt, ezt pillantotta meg a királyfi a cserjék sûrûjében. A lángok fölött pedig egy irdatlan üst függött, amelyet egy rettentõ óriás hatalmas fakanalával buzgón kavargatott.
- Üdvözöllek óriás komám! - lépett elõ a csúnya királyfi nagy bátran a bokrok közül. - Fáradt vándor vagyok, aki eltévedt ebben a sûrû rengetegben. Megalhatnék nálad éjszaka?
- Hogyne alhatnál meg - mondta az óriás, miközben továbbra is az üstben fõvõ valami kötötte le teljes figyelmét. - Csak gyere egy kicsit közelebb... Hadd nézzelek meg jobban magamnak. Mi a neved öcsém?
- Péter - mondta a csúnya királyfi, merthogy egyébként valóban így hívták. És odament az óriáshoz.
- Az enyém Málé - mondta az óriás. - És tudod, hogy miért hívnak így? Mert ebben az erdõben én fõzöm a legfinomabb málét!
Azzal felkapta a csúnya királyfit, és az üst fölé emelte. Rettentõ látvány tárult a királyfi szeme elé. Az üstben emberi karok, lábak, törzsek, és fejek fõttek! Ez volt hát a málé, amit az óriás készített. Csúnya királyfi egy emberevõ óriás fogságába került!
- Azért ne félj kisbarátom - mondta Málé. - Amit az elõbb ígértem megtartom. Ma éjszaka még nálam alhatsz. De reggel megeszlek ám téged is...
S összekötözte a fiút egy vastag kenderkötéllel, aztán ledobta a tûz mellé. Majd szépen megvacsorázott, befalta az üst egész tartalmát. Csúnya királyfi félelmében moccanni sem mert. Az óriás pedig miután belakott, leheveredett a földre és álomba szenderült.
- Remélem nem ijedtél meg túlságosan királyfi - szólalt meg ekkor vidáman az apró zöld kígyócska a királyfi karján. - S remélem nem álmosodtál el túlságosan. Ma éjszaka ugyanis még fontos teendõk várnak ránk. Hengeredj közelebb a tûzhöz fiú! Aztán égesd el parázs fölött a karjaidat béklyóba fonó köteleket.
Csúnya királyfi úgy cselekedett, ahogy a kis kígyó mondta neki.
- Most pedig jól figyelj - mondta a kígyócska, miután a fiú kiszabadult. - Ma éjszaka, ha ügyes vagy, meg tudod szerezni az óriás erejét. Éjfélkor Málé a bal oldalára fordul, úgy alszik tovább. Ekkor a homloka megnyílik, és elõröppen belõle egy öklömnyi rózsabogár. Abban van az emberevõ rettentõ ereje. Ha megfogod a bogarat, aztán agyoncsapod, és beleteszed a zsebedbe, akkor három napig olyan erõs leszel, akárcsak az emberevõ óriás. De vigyázz, ne fogd meg rögtön! Elõbb várd meg, amíg az erdõ gyümölcseinek édes levével alaposan belakmározik.
Csúnya királyfi várakozott, türelmesen várakozott éjfélig. Akkor aztán - pontosan úgy, ahogy a kis kígyó mondta - megnyílt az óriás homloka, és elõröppent belõle a rózsabogár, amiben Málé az erejét tartotta. Csúnya királyfi nem bántotta a bogarat, hanem megvárta, amíg az ízeltlábú jószág végigkóstolja az erdõ összes gyümölcsét. Már majdnem hajnalodott, mire a rózsabogár jóllakott. Ilyenkor volt a legnagyobb az óriás ereje.
Csúnya királyfi ekkor gyorsan megfogta a jóllakottságtól eltelt bogarat, s odacsapta az üst oldalához, mielõtt az visszamászott volna Málé homloka mögé. Miután pedig az állat kimúlt, zsebre vágta, és ment tovább.
Most már könnyebb volt haladni az erdõben, mert Csúnya királyfi birtokolta Málé erejét, s ha útjába volt egy fa vagy bozótos egyszerûen félrehajtotta.
Málé pedig, amikor reggel felébredt, igen gyengének érezte magát. A karját is alig bírta megmozdítani. Nem is tudott több embert fogni, úgyhogy egész hátralévõ életében vadsóskán meg spenóton élt.
Csúnya királyfi pedig a bozótban hirtelen egy ösvényre lelt. Rákanyarodott a keskeny csapásra, és hamarosan egy apró kunyhó elõtt találta magát. Bekopogott az ajtaján, és belépett. Egy apró, sötét szobában találta magát.
- Ki mer háborgatni ? - hangzott fel a szoba mélyérõl egy vékony, furcsa hang.
- Péter vagyok, a csúnya királyfi - válaszolta a fiú.
- Csúnya királyfi ? - szólalt meg ismét az elõbbi hang, egy öregasszony hangja. Péter szeme közben megszokta a sötétséget, és megszemlélhette a kunyhó lakóját. És majdnem felkiáltott rémületében! A kunyhóban ugyanis egy hihetetlenül rút, rücskös arcú, öreg boszorkány lakott.
- Szóval te vagy a csúnya királyfi - mondta elégedetten a ragyaverte arcú banya. - A nevem Kráter. És a mai napig úgy tudtam, hogy én vagyok a legrondább teremtmény a földkerekségen. De aztán megláttalak téged. Szerencséd, hogy csúnyább vagy nálam, mert különben felfaltalak volna egy perc alatt. Na figyelj ide Péter! Próbára teszlek, és ha a próbát kiállod, akkor gazdagon megjutalmazlak. De ha nem, akkor bizony mégis megeszlek. Mit szólsz?
- Egyezz bele ! - súgta a kis kígyó a csúnya királyfi karján.
- Rendben - vont vállat a királyfi.
- Hehehe - mondta az öregasszony. - Estig hord tele a fáskamrámat rõzsével.
Mi sem könnyebb ennél, gondolta a királyfi, és nekilátott a munkának. Csakhogy amint kilépett a kunyhó ajtaján a boszorkány elmormolt egy varázsigét.
- Ejnye - mondta Péter miközben szedte a rõzsét az erdõn. - Úgy látszik mégsem három napig tartott az óriás ereje, hiába maradt a rózsabogár a zsebemben. Úgy kifáraszt ez a munka, mintha minden faág egy mázsát nyomna!
- Pontosan errõl van szó királyfi. - mondta a kis kígyó Péter karján. - A banya az imént a kunyhója környékén félnapi járóföldön belül minden egyes földre hullott faágat százszor nehezebbé változtatott!
Így tehát valóban este lett, mikorra a csúnya királyfi az óriás erejével teljesítette a feladatot.
- Hát ez valóban derék - krákogta kelletlenül a boszorkány, mikor látta, hogy tele a fáskamra. - No nem baj. Kapsz tõlem egy szemüveget, amelyet ha felteszel, egy mérföld mélységig mindent láthatsz, ami a föld alatt van. Beleértve természetesen az aranyat, rezet, mindenféle ásványt, vízereket miegymást. Ezzel a tudással gazdag ember lehetsz, tehát tényleg gazdagon megjutalmaztalak. Tessék.
A királyfi feltette a szemüveget, és lenézett a lába elé. Valóban úgy történt minden, ahogy Kráter mondta! Egy mérföld mélységig feltárult a szeme elõtt, ami a föld alatt volt! Látott aranyat, ezüstöt, ólmot, cinóbert, rezet, mindenféle kõzetet, vízereket. Eltette a szemüveget, és elindult tovább.
Reggelre kiért az erdõbõl, és egy országútra akadt. Elkezdett rajta baktatni, hátha elér valahová. Ahogy ment, mendegélt, a távolban egy várost pillantott meg. Oda vezetett az országút. Csúnya királyfi tüstént sarkon fordult volna, mert mint már mondottam rútsága miatt nem akart találkozni emberekkel, de a kis kígyó így szólt hozzá :
- Menj csak tovább királyfi! Abban a városban fontos feladat vár rád. S talán eredeti külsõd is visszanyered, ha nem futamodsz meg a kihívás elõl.
A királyfi pedig továbbment, s dél körül a városba ért. Szép város volt, a királyfi nem ismerte, így tehát rájött, hogy a saját birodalmát az emberevõ szörnyek erdején átkelve maga mögött hagyta. Elindult a város utcáin, nézelõdött, hiszen volt elég látnivaló a pompás tornyok, széles terek, díszes ruházatú polgárok között. S a város lakói különös módon nem fordultak utálkozva el a királyfitól, sõt ügyet sem vetettek rútságára és tövisszaggatta, rongyos ruházatára. Ugyanis olyan szomorúak voltak, olyan bánatosak, hogy talán azt sem vették volna észre, ha egy másik birodalom hadserege ostromolná a várost.
Csúnya királyfi ekkor megállított egy bánatosan lõdörgõ járókelõt, és megkérdezte tõle, hogy mi az oka ennek a nagy-nagy keserûségnek.
- Igen messzirõl jöhettél rútságos idegen, ha még ezt sem tudod - válaszolta a megszólított polgár. - De ha már megkérdezted, halld mi történt nálunk. Vagy három napja történt, hogy megnyílt felettünk az ég, és egy szárnyas kerub hullott alá belõle városunkba. Egyenesen a fõtérre esett, de úgy látszik nem ütötte meg magát túlságosan, mert tüstént felkelt, beröppent a palotába, és elragadta birodalmunk királyának egyetlen leányát, a szépséges Árnika királykisasszonyt. Aztán elrejtõzött vele a föld alá, oda ni a város határán álló hegy gyomrába, egy barlang mélyére. Ezért szomorú a mi szívünk, és addig nem is lesz vidámabb, amíg valaki ki nem szabadítja a lányt eme félelmetes teremtmény fogságából.
- De hát hogyan kerülhetett ide egy ilyesféle égi lény, ebbe a városba? - kérdezte a királyfi. - S miért rabolta el a király lányát?
- Nem tudom - vont vállat a polgár. - Talán valami rettenetes gaztettet követett el a fenti világban, azért taszították alá. A lényeg az, hogy amióta a hegy gyomrába vitte a királykisasszonyt, a legkiválóbb lovagok próbálták meg kiszabadítani a lányt, ám hasztalan. A kerub mindegyiket legyõzte.
- Mondd csak - kérdezte a királyfi. - Bárki próbálkozhat a királykisasszony megszabadításával ? Akár a legrongyosabb ruházatú, rút koldus is?
- Bizonyára - vont vállat a polgár -, hiszen a lovagok, vitézek mind elfogytak már, vagy elbújtak valahová, nehogy meg kelljen mérkõzniük a kerubbal.
- Nos - mondta a királyfi - majd én kiszabadítom a lányt.
Azzal elment a palotába, hogy páncélt és fegyvereket kérjen. Elõször persze csak legyintettek a palotaõrök, hallva, hogy mit akar, de aztán Péter türelmetlenül toppantott egyet, és lába alatt apró kõdarabokra omlott a palota lépcsõje. Akkor aztán a király elé vezették, aki pompás vértet és egy nagyszerû, õsi pengét adott neki a lány megszabadítására. Indult is volna a csúnya királyfi a királykisasszonyért, de az öreg király elõbb megvendégelte õt a legfinomabb ételekbõl és italokból álló lakomával. Aztán este lett, és Péter elszundított, hiszen alig aludt valamicskét, amióta eljött hazulról.
Másnap reggel újra frissnek és erõsnek érezte magát, s ettõl kissé jobbkedvre derült. Már csak aznap hatott a rózsabogártetemben rejtõzõ óriás-erõ, így hát a királyfi tüstént elindult a hegy felé. Amint egy kissé közelebb ért a hegyhez, feltette a boszorkánytól kapott varázsszemüveget.
A hegy belseje abban a szempillantásban feltárult elõtte, s õ megpillantotta az alvó királylányt egy hatalmas, sötét barlangüreg mélyén. Mellette pedig ott õrködött a kerub.
A fenti világból letaszított lény ember formájú volt, eltekintve hatalmas angyalszárnyaitól. Egész teste, de leginkább az arca tündöklõ, hófehér színben ragyogott, bevilágítva a barlangüreget, amelyben a királylányt tartotta fogva. Méretre vagy ötször akkora lehetett, mint egy ember, s homlokán egy aranyszínû örvény kavargott.
Csúnya királyfi ekkor észrevette a hegy belsejében azt a föld alatti járatot, amelyen keresztül a kerub a barlang mélyére hurcolta a királykisasszonyt. Rögtön odasietett, s aláereszkedett a hegy gyomrába, hogy kiszabadítsa a lányt.
Amint a barlangüregbe ért, kivonta kardját, és így szólt a szárnyas teremtményhez :
- Kitaszított vagy, akárcsak magam is. Sorsod hasonlít enyémhez, habár nem tudom, miért közösítettek ki maguk közül a fenti világ lényei. Engedd el hát a lányt, s akkor nem kell harcolnunk, s nem foglak téged elpusztítani.
Válasz helyett a kerub Péterre rontott, s hatalmas öklével megpróbálta agyonsújtani õt. De a csúnya királyfi félreugrott, s a kerub csupán a barlang sziklás talaját találta el. Aztán Péter támadt, s kardjával megpróbált sebet ejteni fenti világbeli ellenfelén. De a kerub gyors volt és erõs, akárcsak Péter, s nem sikerült megsebezni.
Így harcoltak egy ideig, kerülgették egymást, próbálták megfejteni, hogy mi lehet a másik gyenge pontja. Egyszer csak a kerubnak sikerült megragadnia Pétert, és hatalmas kezeivel elkezdte szorongatni õt. S közben felemelte a földrõl a csúnya királyfit, és arcához közel emelve bámulta a fiú fájdalmas vonaglását.
Egy hétköznapi embert talán egy pillanat alatt összeroppantott volna a kerub, csakhogy Péter még mindig birtokolta az óriás erejét, s a letaszított angyal szorítását hamar meglazította. Aztán jó erõsen megmarkolta a kardját, s beledöfte a kerub homlokán kavargó aranyszínû örvénybe.
A kerub ekkor földöntúli hangon felüvöltött, s hirtelen ledobta a földre Pétert. Aztán elkezdett a barlangban összevissza támolyogni, s közben kezeivel tapogatózni, hiszen az aranyszínû örvény a szeme volt, s amikor Péter beledöfte a kardját az égi lény megvakult.
A megvakított angyal kitapogatta a barlang tetején azt a kürtõt, amelyen keresztül három napja leereszkedett, felkapaszkodott a peremére, s megpróbált azon elmenekülni. Csúnya királyfi nem volt rest, és tüstént belekapaszkodott az angyal lábába, de elõtte még szorosan magához ölelte a szépséges Árnika királykisasszonyt. A kerub észre sem vette õket, csak mászott fölfelé. Aztán a felszínre értek, s a kerub szárnyra kapott Pétert és Árnikát pedig - mivel még mindig szorosan kapaszkodtak belé -vitte magával.
Csak röpültek, röpültek a kerub lábába kapaszkodva s maguk mögött hagyták a hegyet, a királyi várost, s a birodalmat, amelyben Árnika királykisasszony lakott. Beesteledett közben, s õk hárman a csillagok fényében szárnyaltak tovább.
Ám röpülésük nem tarthatott örökké. A kerub ereje lassan elfogyott, s céltalan szárnyalása az éjszaka végére befejezõdött. Akkor aztán a bukott angyal leszállt a földre, és kimúlt. A csúnya királyfi zsebében levõ rózsabogár-tetembõl pedig végleg elszállt az óriás-erõ.
Péter és Árnika szerencsésen túlélték a földetérést, s mivel már hajnalodott körülnéztek. S a királyfi döbbenten kiáltott föl! Ugyanis a kerub vakrepülése során a csúnya királyfi apjának birodalmába hozta vissza õket. Sõt egyenesen a királyi vár udvarára esett le velük! A piacra meg munkába sietõ emberek pedig tüstént kíváncsian körbeállták a kerub hatalmas tetemét, meg Pétert és Árnikát. S rögtön sugdolózni kezdtek.
- Vajon ki lehet ez az ifjú, aki ezt a szépséges leányzót kiszabadította eme gonosz teremtmény fogságából? - kérdezte az egyik.
- Akárki is az, ereje és ügyessége csak a mi eltûnt Péter királyfinkhoz hasonlítható - mondta a másik.
- Csitt! - szólt a harmadik. - Hiszen úgyis mindjárt leveti a páncélját, és meglátjuk, ki õ.
Csúnya királyfi ekkor valóban sorra lecsatolta magáról vértje darabjait, és elõtûnt rútságos termete, bibircsókos arca, rongyos ruházata. A palota elõtti térre hirtelen csend telepedett. Péter a tükör által mutatott képbõl már tudta mi következik : a csõcselék most nyilván kineveti és elzavarja õt. Árnika királykisasszony pedig elszalad elõle, mert rútsága miatt azt hiszi majd, hogy egy újabb szörnyeteg fogságába esett. Csak abban reménykedett, hogy a rózsabogárban rejtõzõ óriás-erõ nélkül is el tud menekülni a gúnyolódó tömeg elõl, vissza a sûrû sötét erdõbe, az emberevõ szörnyek közé.
Ám az emberek nem nevették ki. Néhány pillanat meglepett csend után egyszer csak egy hang így kiáltott fel :
- Hiszen ez valóban õ, Péter királyfi, aki néhány hete eltûnt a palotából, és azóta az egész birodalom õt keresi !
- Szerencse, hogy megkerült, hiszen, ha õ nem lenne, senki nem törõdne a nép bajaival - szólt a tömegbõl egy másik hang.
- S most, hogy menyasszonyt is talált magának, hatalmas lakodalmat fog csapni, amikor pedig õ lesz a király béke és jólét köszönt országunkra!
- Éljen Péter királyfi ! - kiáltotta a tömeg, mintha észre sem vette volna a fiú rútságát.
Árnika királykisasszony ekkor Csúnya királyfi vállára tette a kezét.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Péter - mondta a lány. - Remélem elfogadsz feleségedül.
Péter csak ámult és bámult. Hirtelen valami furcsa érzése támadt, olyasféle, mint amikor a tükör elvarázsolta õt. Ekkor az apró kígyócska, aki a karjára tekeredve kalandjai során okos tanácsaival segítette hányattatásai során, így szólt a királyfihoz :
- Látod, végül jobbra fordult a sorsod Péter. Most elmegyek, hiszen már nincs szükséged a segítségemre. A varázslat megtört, nézz csak végig magadon ! Isten veled.
S az apró jószág letekeredett a királyfi karjáról, és néhány szempillantás alatt eltûnt a földön. S Péter meglepõdve tapasztalta, hogy valóban visszaváltozott! Termete újra sudár lett, arca fényes, mint a nap, s ruházata megint díszessé és pompázatossá változott, mint ahogy az egy királyfihoz illik.
Volt is nagy öröm, amikor az öreg király megtudta, hogy a fia megkerült. S ráadásul a szomszéd birodalom királyának lánya a jövendõbelije. Nagy lakomát csaptak, amelyre mindkét birodalomból meghívtak tenger sok népet. Volt is nagy hejehuja, dínomdánom, ahogy az ilyenkor lenni szokott.
Elõtte azonban a királyfi lement a kincstárba, odaállt az öreg repedezett tükör elé, s így szólt hozzá:
- Lám a gonosz varázs megtört, amit rám bocsátottál. S lehet, hogy ha nem hiszek szavadnak, talán sokkal hamarabb visszaváltozom. De sebaj, mert így legalább megtanultam, hogy az emberek szeretetét nem a külsõnk, hanem cselekedeteink határozzák meg... Te pedig, aki annyira hittél a gonosz mágusokban, akik megalkottak téged, nos, valamit te is megtanultál. A szeretet hatalmánál nincs a világon nagyobb varázslat.
A tükör ekkor reszelõs boszorkányhangján erõtlenül felsóhajtott, majd halkan megrepedt, és apró darabokra tört. (2002)
|< Kezd�
< El�z�
1
2
K�vetkez� >
Utols� >|
|
|
|
Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor egy kattint�ssal nyithat a cikkhez f�rumos t�m�t. |
,
Gyûjtemény
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!