A normandiai partraszállás mélységi elõkészítésének részeként 1944. június 2.-án angolszász légierõk megindították az "Operation Frantic" fedõnevû hadászati bombázó offenzívát, mellyel kiterjesztették a légiháborút Európa teljes, németek által megszállt területére. Ezt megelõzõen a bombázások hazánk nyugati részét, fõleg a Dunántúlt és Budapestet érintették, ettõl kezdve az egész ország célponttá vált. Ennek során érték súlyos légitámadások városunkat is.
Cikkünk elsõ részében a stratégiai bombázások második világháború végéig terjedõ történetének kezdeteibõl válogattunk.
1. rész: az elmélet
Guernica
Az elsõ világháború után, amikor az emberek elborzadtak a szörnyû pusztítástól, sokan töprengtek azon, vajon milyen lesz a jövõ háborúja. Valamennyien egy gyors és kíméletes módszert próbáltak kidolgozni a nemzetek közötti konfliktusok kezelésére. Az úttörõk egyike - és talán az egyik legnagyobb hatású stratéga - Giulio Douhet olasz repülõtábornok volt, aki 1921-ben A légiuralom (Il dominio dell' aria) címmel publikált könyvében foglalta össze a jövõlégierejérõl alkotott elképzeléseit. Eszerint egy eljövendõ háborúban már a légierõ válik a meghatározó haderõnemmé, míg a szárazföldi egységek legfeljebb a megszálló erõket alkotnák. A légierõ igazi erejét a hatalmas, felfegyverzett "légi cirkálókban" látta, amelyek kibombázzák az ellenséges országot a háborúból. Douhet elméletét már sokszor kipróbálták egészen a legutóbbi háborúkig. Bebizonyosodott, hogy önmagában a légierõ ugyan nem alkalmas a háború megnyerésére, mégis a légtér uralma nélkül már nem lehet a gyõzelmet kivívni.
Douhet elméletének elsõ gyakorlati alkalmazására - ha nem számítjuk az olasz fasiszták Etiópia elleni 1935-36-os agressziója során az alig felfegyverzett mezítlábas etióp csapatok és a polgári lakosság nyomorúságos falvai ellen végrehajtott támadásokat, melyekben Caleazzo Ciano gróf, a Duce veje, késõbbi olasz külügyminiszter bombázópilótaként igencsak kitüntette magát - a spanyol polgárháborúban nyílt lehetõség.
1937. április 26-án délután a Legion Condor és az Aviazione Legionaria egy közepesen erõs (mintegy 50-60 repülõgépbõl álló) német-olasz vegyes köteléke csapott le Guernicára, több hullámban. Az embertelen precizitású forgatókönyv szerint elõször hagyományos robbanófejekkel végrehajtott szõnyegbombázás, majd zuhanórepülés és géppuskatûz a fejvesztve menekülõ, még elõ emberekre, ezt követõen pedig gyújtóbombázás következett, hogy minden, ami akár csak részben egy kicsit is éghetõ anyagból készült, lángra kapjon. Az elmúlt hét évtizedben számtalan számítás került napvilágra az áldozatok számáról és az anyagi kár nagyságáról. Ennek középarányosa valahol négyszáz és hatszáz civil halott körül található, abban viszont mindenki egyetért, hogy a városka épületeinek 70-75 százaléka éget porrá.
Guernica mintegy elõrevetítette és lemodellezte a két és fél év múlva kitörõ második világháború légi hadviselésének következményeit: London, Hamburg, Drezda és Tokió bombázása csak mennyiségben múlta felül a baszk település tragédiáját, minõségben ugyanaz volt. Terrorbombázás.
Coventry
A németek ebbõl az eredménybõl azt a téves következtetést vonták le, hogy az itt alkalmazott, alapvetõen a földi csapatok harcának támogatására kifejlesztett kétmotoros bombázó repülõgépeik tömeges bevetése alkalmas ilyen hadmûveletek sikeres végrehajtására. A második világháború elsõ szakaszában, a "Blitzkrieg" idején a Luftwaffe sikerei ezt alátámasztani látszottak. Azonban a Lengyelország elleni, majd a nyugati hadijáratban nem hadászati, hanem harcászati szerepet játszott a légierõ. A Luftwaffe 1940 nyaráig meg tudott birkózni ellenfeleivel.
Ekkor megkezdték Nagy-Britannia módszeres bombázását. Ennek során 1940. november 14.-én 515 Heinkel He-111-es és Dornier Do-17-es kétmotoros bombázó a "Mondlicht Sonaten" ("Holdfény szonáta") fedõnevû akció keretében porig rombolta Coventry városát. A robbanó és gyújtóbombák Guernicá-ból ismert koncentrált alkalmazása következtében a történelmi városmag elpusztult, az õsi Szent Mihály katedrálisból csak a romos oldalfalak és a torony maradt meg, megsemmisült vagy megsérült mintegy 60 000 épület, 568 városi polgár halt meg. Ezzel Coventry - London, Hull és Plymouth mellett - az egyik legsúlyosabb háborús károkat szenvedett város lett Nagy-Britanniában.
Az angliai légi csatában azonban végül megmutatkozott, hogy a németek sem mennyiségben, sem minõségben nem rendelkeznek annyi és olyan bombázóval, valamint Messerschmitt Bf-109 vadászgéppel és Messerschmitt Bf-110 "Zerstörer" nehézvadásszal,
amivel ha a légi uralmat nem is, de legalább a légi fölényt ki tudnák vívni a Royal Air Force (RAF) Fighter Command, a brit királyi légierõ vadászrepülõ parancsnoksága Hawker-Supermarine Spitfire vadászgépeivel szemben.
Négymotoros bombázók hiányában nem tudtak elegendõ bombaterhet Nagy-Britannia fölé vinni, és gépeik hatósugara sem bizonyult elegendõnek a szigetország távolabbi területeinek eléréséhez.
A RAF Bomber Command (bombázó parancsnokság), bár rendelkezett négymotoros Short Stirling, Handley-Page Halifax és a legendás Avro Lancaster típusú távolsági nehézbombázókkal, néhány Németország elleni súlyos veszteségekkel járó légitámadás után kénytelen volt belátni, hogy bombázói nappal lényegében védtelenek a német vadászgépekkel és légvédelmi tüzérséggel szemben. Így áttértek az éjszakai, gyakran ezer géppel végrehajtott szõnyegbombázásra.
A precíziós amerikai szõnyeg
Az Egyesült Államokban, ahol a légierõ (United States Army Air Forces, USAAF) ekkor még a hadsereg része volt, William Mitchell dandártábornok fektette le a jövõ légierejének alapelveit. Az Egyesült Államokban született meg a stratégiai bombázás leghatékonyabb és leghumánusabb formájának, a precíziós bombázásnak az elmélete.
Mitchell szerint a háború gyorsan eldönthetõ és a polgári lakosság megkímélhetõ, ha csak az ipart, annak is bizonyos szegmenseit bombázzák, ami magával rántja az egész ellenséges gazdasági felépítményt. Az Egyesült Államok hadba lépésével elérkezett az idõ, amikor a bombázásokról kialakított elméletet a gyakorlatban is kipróbálhatták.
A tapasztalatok nélkül 1942-ben harcba szálló amerikaiak azt hitték, hogy a négymotoros, tucatnyi félhüvelykes nehézgéppuskával felfegyverzett Boeing B-17 "Flying Fortress" és Consolidated B-24 "Liberator" nehézbombázóik zárt térbeli alakzatban repülve képesek megvédeni magukat az ellenséges vadászoktól.
Véres veszteségek után kényszerültek olyan távolsági vadászgépek kifejlesztésére, amelyek aztán Nagy-Britanniából, késõbb Olaszországból felszállva végig tudták kísérni és védelmezni bombázóikat.
Az Amerikában kidolgozott bombázási módszerek nem nagyon változtak a háború folyamán. A támadást néhány nappal megelõzte egy felderítõ repülés, majd a támadás napján egy célmegjelölõ egység repült a támadó raj elõtt öt-tíz perccel. A fõ raj az általa megjelölt célpontra szórta a bombák tömegét, szõnyegszerûen betakarva a célpontot. A bombázók, hogy a veszteségeket minimalizálják, zárt térbeli alakzatban ("bomberpulk combat box") repültek. Ezt átlagban két század alkotta, 250 méteres magassági tagozódással. Így a bombázók géppuskái egymást is fedezve össztüzet zúdíthattak a támadó vadászokra. Ha azonban valamilyen okból egy bombázó lemaradt a rajtól, ritkán kerülte el végzetét. Az alakzat pedig megbomlott és sebezhetõvé vált.
Egy bombázóezredet ("bomber wing") 2-4 század, míg egy támadócsoportot két ezred alkotott, így könnyen kiszámítható, hogy a támadók hatalmas erõt képviseltek az egyenként 3-6000 kg bombaterhet is szállítani képes bombázókkal.
A precíziós bombázást ezen kívül egy zseniális készülékre, az Egyesült Államoknak az atombomba után második legféltettebb hadititkára, a Norden típusú, robotpilótával és elektromechanikus számítógéppel kombinált optikai célzóberendezésre alapozták.
Ennek segítségével a verõfényes, szélcsendes arizonai gyakorlóterepen valóban el lehetett találni egy 250 kilós bombával 3000 méter magasból egy káposztáshordót.
Európában azonban ilyen meteorológiai viszonyok ritkán adódnak. A találati pontosságot tovább ronthatta az erõs légvédelmi tûz, illetve az is, ha ennek elkerülése érdekében a támadók 5500-7500 m magasban oldották ki bombáikat. A harmadik-negyedik támadó hullám pedig az elõzõ kettõ bombái miatt már semmit sem látott a portól és a füsttõl. Így sokszor elõfordult, hogy a legnagyobb igyekezet ellenére sem sikerült egy adott célt elpusztítani, a polgári áldozatok száma ugyanakkor igen nagy volt.
Források:
- Olaf Groehler: A légi háborúk története 1910-1980.
Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1983. - Csanádi-Nagyváradi-Winkler: A magyar repülés története. 2. bõvített kiadás.
Mûszaki Könyvkiadó, Budapest, 1977.
,
Gyûjtemény
Hozzszlsok Kedves Olvas! Jelentkezzen be s akkor hozzszlhat a tmhoz!