- Mire volt jó a tanárképző
főiskola?
- Diplomát adott arra az esetre, ha
mégsem sikerülne a szólista karrier. Mindig aggódtam amiatt, hogy az énekeseké
nem egy hosszú pálya. Általános iskolában sportolónak indultam, atlétikából
egészen jónak számítottam. A testnevelő tanárnőm egyszer választás elé állított:
"Vagy énekelsz, vagy sportolsz. A kettőt együtt nem lehet csinálni." Pontosan
emlékszem, azért választottam a zenét, mert a sportolók pályafutása nem tart
sokáig.
- Hogyan került diploma után a
szegedi színházhoz?
- Előbb felvételiztem a Zeneakadémiára,
de Szilágyi Bélával ellentétben engem nem vettek fel. Az akkori rendelkezések
szerint diploma után kötelező volt legalább három éven át tanítani. Szerencsére
a megyében épp nem volt magyar-ének szakos tanári állás, ezért felmentést
kaptam, és így szeptembertől a Szegedi Nemzeti Színház énekkarában kezdhettem az
évadot, ahol épp üresedés volt, ezért fel tudtak venni. Ez 1979-ben történt,
azaz épp húsz éve. Az alt szólamba kerültem, mert a szopránban nem volt hely. Ez
nem okozott meglepetést, a főiskolai kórusban is altot énekeltem, mert Mihálka
György szerint "kilógott" a hangom a szopránból. 1979 őszén - Magyarországon
először - a szegedi operatársulat mutatta be Donizetti Anna Bolena című
operáját. Kolléganőm váratlan betegsége miatt már októberben be kellett ugranom
Smeton, az apród szerepébe. Délután kettőkor szóltak, hogy este el kellene
énekelnem olaszul. Sikerült megtanulnom, és baj nélkül lement az előadás. Az
Anna Bolena azóta is az egyik kedvenc operám, nagyon szeretném egyszer a
címszerepet is elénekelni. A beugrás "következményeként" egyre több feladatot
kaptam, már nemcsak váratlan helyettesítéseket. A szegedi színház akkoriban
minden évadban legalább három operettet játszott, sorra bízták rám a szubrett
szerepeket. Az operett nagyon jó iskolának bizonyult, mert megtanultam táncolni,
beszélni, természetesen játszani. Angyal Mária és Horváth Zoltán lelkiismeretes
rendezők voltak, akik komolyan törődtek a színészeik, énekeseik egyéniségével,
útmutatást adtak a belső építkezéshez is.
- Milyen darabokban játszott az első
években?
- A Lammermoori Luciában Alisa, a
társalkodónő szerepét kaptam meg, a régi főiskolai csapattal a városháza
Muzsikáló Udvarán minden nyáron bemutattunk egy-egy Paisiello-, Cimarosa-,
Rossini- vagy Gluck-kisoperát. A színházban Sullivan Mikádójában az egyik lányt,
Ránki György Pomádé király új ruhája című operájában pedig Dzsufit bízták
rám.
- Melyik volt az első igazi nagy
főszerepe?
- Operettekben már az első években is
kaptam főszerepeket, például a Leo Fall darabjában, a Sztambul rózsájában
Midilit, Fényes Szabolcs Maya című operettjében Madeleine-t. Nehéz dolgom volt,
mert mindent a gyakorlatban kellett megtanulnom. Operában sokáig csak kisebb
szerepeket kaptam. Nagyon jó operaegyüttes működött akkoriban Szegeden, a
kollégák roppant segítőkészek, szakmailag és emberileg is nagyon kritikusak
voltak, mindenki tudta a helyét a társulatban. Mindig nagyon drukkoltunk
egymásnak. Sokat tanultam tőlük nemcsak az operáról, hanem általában a
színházról is. Az operettek után fokozatosan megtaláltak az operaszerepek is.
Egy cseh rendező állította színpadra Az eladott menyasszonyt, amiben Esmeraldát
énekeltem. Az igazi nagy operai megmérettetésem 1984-ben az Álarcosbál Oszkárja
volt.
- Pályája során az alttól a
drámai szopránon keresztül a lírai koloratúrszoprán szerepekig szinte mindegyik
hangfajba tartozót énekelt már. A hagyományos hangfaji kategóriák nem
vonatkoznak Önre?
- Dehogyisnem!
Meg is kritizálnak a kritikusok, ha olyan szerepet éneklek, ami nem igazán felel
meg a hangomnak, a habitusomnak, és ilyenkor hiányosságai is lehetnek az
alakításomnak. Nem mentség, hogy a szegedi vidéki színház, ahol nem világsztárok
énekelnek, ahol sokkal gyakrabban kell kompromisszumokat kötni. Mindenki a
tudása és a képességei maximumát igyekszik adni, és próbál megbirkózni a
kiosztott szerepekkel. Ma már ilyen szélsőségekre csak nagyon ritkán
vállalkozom, legutóbb például Kovalik Balázsnak sikerült meggyőznie, hogy
énekeljem el a Sevilla, se borbély címmel bemutatott Rossini-operában Berta
szerepét, amit kifejezetten nekem talált ki. Fiatalabb koromban nem kellett
győzködni, örültem, hogy énekelhetek, ezért amit kiosztottak rám, azt mindig
megcsináltam. A fiatalság sok mindent el tud hitetni a színpadon, és a fiatal
hang is könnyebben regenerálódik.
- Sokáig valóságos Jolly Jokernek
tartották, akit bármikor rá lehet beszélni a beugrásra...
- Adottság kérdése, hogy könnyen
tanulok. Nemcsak zenét, hanem szöveget és színpadi mozgást is, ezért
vészhelyzetben gyakran engem riasztanak. Emlékezetes eset volt, amikor a Bál a
Savoyban Tangolitáját egyetlen nap alatt kellett megtanulnom. Az énekszólam
önmagában nem túl nagy, de a rengeteg tánc, az összetett színpadi mozgás
megnehezítette a dolgomat.
- Ma
melyik az a szerepkör, amelyikben leginkább otthon érzi magát?
- Mára lemondtam arról, hogy nagy
drámai szoprán szerepeket énekeljek, pedig lelkivilágomhoz, habitusomhoz ezek
állnak legközelebb. Gyimesi Kálmán sokszor figyelmeztetett: rendben van, hogy
bírom ugyan lágéban, talán hangerővel is ezeket a szerepeket, de alacsony is
vagyok, és a hangszínemhez sem ezek illenek leginkább. Az élet, a gyakorlat ezt
be is bizonyította, mert mindig azokkal a szerepekkel volt a legnagyobb sikerem,
amelyek minden szempontból nekem valók: a Donizetti-vígoperák hősnői és a
Puccini-darabok lírai szoprán szerepei. A jövőben elsősorban ezeket a szerepeket
szeretném énekelni. Ma már nagyon sok olyan szerepem van, amit több
felújításban, több rendezésben is elénekelhettem, mégis minden újabb találkozás
rengeteg új felfedezést jelent. Gyakran nem is értem, az első találkozáskor hogy
nem jutott annyi minden eszembe róluk. Pál Tamással szoktunk erről beszélgetni,
milyen furcsa, hogy az évek során ugyanabból a zenéből mennyivel többet értünk
meg. Ezért szeretném újra elénekelni a Pillangókisasszonyt, Manon Lescaut-ot
vagy a már játszott darabokból más szerepeket, amelyeket érettebb hanggal már
meg tudnék oldani, így a Don Giovanni Donna Annáját, vagy a Cosi fan tutte
Fiordiligijét. A kilencvenes évek elején Berdál Valéria lett az énekmesterem,
akinek a szerepkörét én viszem tovább. Több szerepben is az ő jelmezeit viselem.
Jó énektechnikát tanultam tőle, sugárzó személyiségével és derűjével pedig újra
hitet adott.
- Az elmúlt két évtizedben a szegedi
operatársulatnál sok rendező és karmester megfordult. Kikkel dolgozott együtt
legszívesebben?
- Érdekes
összehasonlítani a hagyományos szemléletű rendezőegyéniségek, Versényi Ida,
Angyal Mária, Békés András és Horváth Zoltán - akikkel még a gyerekkórus
tagjaként, illetve pályám kezdetén találkoztam - operáról vallott felfogását a
mai, másfajta látásmódú fiatalabbakéval. Régen több időt szenteltünk egy-egy
premierre, részletesebben tudtunk a szerepeinkkel foglalkozni. Angyal Mária és
Horváth Zoltán ízig-vérig színházi emberek voltak, nem csupán egy-egy darabra
"jöttek le" a társulathoz, hanem a Szegedi Nemzeti Színház tagjaként rendeztek.
Folyamatosan "karbantartották" az előadásokat, megbeszélték velünk a hibákat,
állandóan figyelmeztettek, mi az, amin javítanunk kell. Ma nagyon hiányzik ez.
Később találkoztam a fiatalabb rendező-generációk tagjaival, Esztergályos
Károllyal, Kerényi Miklós Gáborral, Galgóczy Judittal, Szikora Jánossal, Tóth
Jánossal és Kovalik Balázzsal is. Tanulságos ilyen sokféle szemléletű alkotóval
dolgozni, mert így egészen különböző rendezői elképzelésekkel, meglátásokkal,
munkamódszerekkel ismerkedhet meg az ember. Amikor a színházhoz kerültem,
karigazgatóként Molnár László foglalkozott a kórussal, és mellette dirigált is.
A régebbi a karmesterek közül még Várady Zoltánnal és Szalatsy Istvánnal is
dolgozhattam. Zeneigazgatóként Pál Tamás, később Oberfrank Géza, majd újra Pál
Tamás fémjelezte az operatársulat munkáját. Nagy szerencsém volt velük, mert
inspiráltak, minőségi munkát követeltek és nagyon sokat tanulhattam tőlük. Az
utóbbi években egyre többet járok külföldre, és idehaza is sokfelé énekelek, ami
a tapasztalatszerzés miatt nagyon fontos. A szegedi operatársulat már 1980 óta
rendszeresen turnézik Nyugat-Európában. Ezek a vendégszereplések nagyon
hasznosak, mert megmérethetjük magunkat a francia, belga, holland, német és
angol közönség előtt is. Szinte mindig nagy sikerünk volt, így ma már jól cseng
Szeged neve, mindig telt házasak az előadásaink. Sokféle műsorral bemutatkoztunk
már, komplett operaprodukciókkal éppúgy, mint különböző opera- vagy
operettgálákkal. Azt hiszem, ez az ismertség nagy érdem, hiszen a többi vidéki
operaegyüttes ezt nem mondhatja el magáról.
- Hogyan látja a szegedi
operatársulat lehetőségeit, jövőjét?
- Jók a lehetőségei, hiszen a Szegedi
Nemzeti Színház három tagozatú nagy teátrum, gyönyörű épülettel, technikailag
jól felszerelt színpaddal. Nyáron a szabadtéri is sok lehetőséget kínál, és
kisebb játszóhelyek is akadnak a városban, ráadásul a turnékkal külföldre is
gyakran eljutunk. Miután a szegedi egy nagy múltú együttes, szívesen járnak
hozzánk rendezők, karmesterek énekesek az Operaházból is. A szegedi közönség
nagyon szereti az operát, ezért érdemes akár különlegességeket is bemutatni,
mert hálásak érte. Bízom az új zeneigazgatónkban, Oberfrank Péterben, aki több
fiatal és régi-új énekest hozott a társulatba, remélem ők is magukévá teszik a
nálunk uralkodó lelkes csapatszellemet.
- Milyen feladatai lesznek még ebben
a szezonban?
- Novemberben Mozart-gálával
Németországban turnéztam, ebben az összeállításban Papagena, Pamina, Fiordiligi
és Cherubin áriáit illetve duettjeit énekeltem. Januártól Kovalik Balázs
Triptichon-produkciójában veszek részt, A köpeny Giorgettáját próbálom, majd a
Traviata felújítása következik
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!