- Matyi bácsi hogyan került
pályakezdőként Budapestről Szegedre?
- 1926-tól az budapesti Iparművészeti
Iskola díszítő festő szakára jártam, ahol Kürthy György vállalta a szcenikai
osztály vezetését. Kürthy eredetileg építészmérnök volt, de mivel nagyon szép
ember volt, Hevesi Sándor rábeszélte, hogy legyen színész. Nem volt rossz annak
sem. 1930-ban Szegedre nevezték ki színigazgatónak. A növendékei közül én voltam
a legügyesebb, ezért megkért, hogy jöjjek le vele Szegedre, és segítsek neki a
díszletkészítésben. Örömmel jöttem, mert apám meséi révén - aki valamikor itt
töltötte a katonaság éveit - meg voltam már fertőzve Szegeddel. A Kossuth Lajos
sugárúton egy idős házaspárnál kaptam albérleti szobát. A férfi, aki
nyugalmazott csendőr alhadnagy volt, roppant szigorú embernek bizonyult.
Megkövetelte, hogy a színházból mindennap pontosan 12 órára hazamenjek ebédelni.
160 pengő volt az első havi fizetésem, abból fizettem nekik a lakbért és a
kosztot. Úgy bántak velem, mint saját gyerekükkel. Este, amikor hazaértem a
színházból, már várt a sütemény az asztalon. Nagyon jól éreztem magam náluk,
igyekeztek mindenben a kedvemben
járni. |
N É V J E G
Y |
Varga
Mátyás
Varga Mátyás 1930-ban kezdte díszlettervezői
pályáját a szegedi teátrumban. 1935-ben elcsábította ugyan Budapestre a Nemzeti
Színház, de nem szakított a Tisza-parti várossal sem, hiszen már 1936-ban három
darab díszletét tervezte a Szegedi Szabadtéri Játékok számára. 1938-ban a
mozgókép is megtalálta, s a következő hat évtizedben a Földindulástól a
Liliomfin át a Honfoglalásig félszáz mozifilm és húsznál több tévéjáték díszlete
készült el a tervei alapján. 1941-től 1944-ig a Kolozsvári Nemzeti Színházban
tette le névjegyét. 1952 és 1956 között az Iparművészeti Főiskola tanszékvezető
tanáraként mára elismert művésszé lett tervezők sorát tanította a színpadépítés
tudományára. 1955-től 1980-ig, nyugdíjba vonulásáig újból a budapesti Nemzeti
Színház legtöbbet foglalkoztatott díszlettervezője volt. Fél évszázadon át a
legnagyobb rendezőegyéniségek - Németh Antal, Major Tamás, Várkonyi Zoltán,
Nádasdy Kálmán, Marton Endre, Mikó András - alkotótársaként dolgozott. A Szegedi
Szabadtéri Játékok 1959-es újraindulásától a Dóm téri színpad legnagyobb
szcenikai szakértője volt, mintegy harminc nagyszabású produkció díszlete
fűződik a nevéhez. 1970-ben a Nemzeti Galéria rendezte meg életműkiállítását.
1987-ben Színháztörténeti Kiállítóházat létesített Szegeden, ahol
díszletterveit, festményeit és kerámiáit tekintheti meg a közönség. Művészetét
érdemes és kiváló művészi címmel, Bartók-Pásztory-díjjal, SZOT-díjjal valamint
Kossuth-díjjal is elismerték, 1990-ben Szeged város díszpolgárává választották,
1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztjét vehette át. 1999
májusában elsőként vehette át életművéért a civil kezdeményezésre létrehozott
Dömötör-díjat.
| | |
- Milyen volt akkoriban a szegedi
színház?
- Nagyon sokat dolgoztunk, de nem volt az a
görcsös hangulat, ami ma jellemző. Akkoriban teli volt derűvel a színház, sokat
mulattunk, mentünk kuglizni, vendéglőbe jártunk, szerenádot adtunk. Egy szál
rózsa két fillér volt, azaz két pengőért száz szálat lehetett venni. Amikor
szerenádoztunk, mindig hatalmas csokrokat dobtunk fel az erkélyre a hölgynek.
Két pengőt nem lehetett elkölteni egy ebédre, s abban már benne volt a leves, a
sült és a bor is. Nagyon jól éltünk akkoriban. Patkós Irma volt a színház
szubrettje, Bilicsi Tivadar a táncos komikus, Kiss Manyi is itt játszott. Nagyon
jó volt az operatagozat, már az első évben bemutattuk többek között a Hunyadi
Lászlót, a Bajazzókat és a Sába királynőjét.
- Más volt a
közönség?
- Jobban magáénak érezte a színházat.
Vasárnaponként három előadást is tarthattunk: délelőtt 11 órától, délután 3-tól
és este 7-től. A díszleteket is úgy terveztük, hogy könnyen mozgathatók, jól
felhasználhatók, egymásra építhetők legyenek. A mai tervezők mindig remekműveket
szeretnének alkotni, kielégítve vele a rendezőt vagy saját magukat, holott
fontosabb a színház működésének biztonsága. Márkus László - nem a színész, hanem
az Operaház egykori igazgatója - mindig azt mondta: Ha van egy templomod,
tervezz bele egy oltárt; ha van egy oltárod, tervezz köré egy templomot.
Manapság gyakran összerombolják a régi díszletelemeket, a praktikummal nem
törődnek. Akkoriban nem lehetett össze-vissza dolgozni, mindig fel kellett
használni az új díszlethez a már meglévő elemeket is. Eleve úgy terveztünk, hogy
arra gondoltunk, miként növeszthetjük majd egymásba a következő daraboknál a
díszleteket. Nagyon praktikus gondolkodásra neveltek bennünket. 1929 és 1931
között a szegedi színház rendezője volt Németh Antal, a nagyon komoly
felkészültségű színházi szakember, aki a berlini egyetemen irodalmat és
művészettörténetet tanult, majd ösztöndíjasként Bécsben, Münchenben, Párizsban
és Kölnben színháztudományi tanulmányokat folytatott. Ő modernebb szellemet
hozott Szegedre, csináltunk például olyan Bohéméletet, amelynek fekete
horizontja volt, jobb oldalon állt a kocsma, bal oldalon a vámház és a bódék, a
zsinórpadlásról pedig fekete cérnaszálak lógtak le fehér vattacsomókkal, mintha
hó esne. Egészen modern megoldásnak számított akkoriban. Emlékszem Harsányi
Zsolt 1931-ben bemutatott Család című drámájára, amihez érdekes léckonstrukciót
csináltunk, nem voltak ajtók, helyettük kilincseket függesztettünk fel
zsinórral, s azzal nyitották az ajtót. Nem voltunk elmaradva a legfrissebb,
legmodernebb nyugati irányzatoktól sem, nem kellett szégyenkeznünk. Megcsináltuk
József Ferenc főherceg és fia darabját, a Colombust, amelynek óriási sikere
volt. Később megismételték az előadást a Tisza-parton is, ahol egy uszályra
tették a díszletet.
- Díszlettervezői pályáján már a
harmincas évek második felében hatalmas sikereket aratott. Akkoriban a Nemzeti
Színház tervezője volt, amelynek ma örökös tagja. Emlékszik, ki volt akkoriban a
színház legnagyobb sztárja?
- Vitathatatlanul Bajor Gizi! Amikor a
Kaméliás hölgyet csináltuk, nagyon szép díszletet terveztem neki: a második
felvonásban egy nagyon előkelő barokk szalont találtam ki gyönyörű
kariatidákkal. Amikor Bajor először bejött és körülnézett, nem tetszett neki,
azt mondta, szinte semmi ne legyen a színpadon, hogy csak őt nézzék. Végül egy
francia gobelinszobát terveztem visszafogott színekkel. Bajor Gizi roppant
igényes volt a munkájára, és nagyon értette a mesterségét. Mindig autóval jött a
színházba. A Corvin Áruház előtt megállt, a sofőrje előre bejött, szólt a
portásnak, hogy jön a méltóságos asszony. A portás - zsinóros magyar kabátban -
az ajtónyitás után mélyen meghajolva fogadta Bajor Gizit, aki úgy vonult be,
mint egy királynő. A pengős világban háromezer pengő volt a havi fizetése, és
minden este, amikor játszott, jelenléti díjat kapott. Ez persze nem csak neki
járt, a díszítők is kaptak négy-öt pengőt, sőt mi is, akik a festőteremben
dolgoztunk. Akkoriban szinte minden díszítőnek Mátyásföldön vagy Sashalmon volt
villája. Perzsagalléros kabátban és kalapban jártak, mint az urak. Nem olyan
toprongyosan, mint a maiak. Rangja volt a színháznak, ezért igyekeztek a
munkatársakat is méltó módon megfizetni.
- Hogyan került kapcsolatba a filmezéssel?
- Az 1938-as évfordulóra készítettek egy Szent
Istvánról szóló kisfilmet, de akkor már az első zsidó törvény életbe lépése
miatt kiváló tehetségű kollégám, Pán József nem csinálhatta meg hozzá a
díszletet. Ő javasolt maga helyett engem. Egy hatalmas koronázó termet kellett
terveznem. A filmnek, s benne az én díszletemnek is nagy sikere lett. Utána
gyakran hívtak, nagyon szerettem például a Kodolányi-drámából készült
Földindulás című filmet, amelynek Páger Antal volt a főszereplője. Akkoriban
rengeteget dolgoztam a filmesekkel, én csináltam többek között a Tóparti
látomás, A tanítónő, később az Ének a búzamezőkről és a Beszterce ostroma
díszleteit. A legkedvesebb filmes munkám az 1955-ben forgatott Liliomfi volt, de
nagyon szerettem a Budapesti tavaszt is. Nem értem azt a mérhetetlen
tehetetlenséget, ami ma a filmgyártásban tapasztalható. A negyvenes évek elején
néhány nap alatt összeállt egy stáb, néhány kereskedő, gyáros összedobta a
szükséges pénzt, s már forgathattunk is. Most pedig minden olyan körülményesen
megy. Előfordult, hogy nem volt helyünk a nagy stúdiókban, ezért Muráti Lilivel
és Kiss Ferenccel hét nap alatt forgattunk le egy kémtörténetet a nagy
vetítőben.
- A díszlettervezőnek olykor különleges
feladatokat is meg kell oldania. 1993-ban is kapott egy váratlan
megbízást.
- Amikor meghalt Antall József miniszterelnök,
kaptam Budapestről egy telefont, hogy azonnal üljek taxiba és menjek be a
Parlamentbe. Ott már vártak, felkísértek a miniszterelnöki hivatalba, ahol a
temetést szervezték. Meg kellett terveznem a búcsúztatás parlamenti és temetői
helyszínét. Ma is megvannak valahol ezek a rajzok. Antall Józseffel egy-két
évvel korábban a szegedi szabadtéri fogadásán beszélgettem. Kicsit talán
modortalanul kérdeztem tőle, hogy tudott ilyen híg embereket összeszedni, amikor
megalakította a kormányát. Erre ő nagyot nyelt, s azt mondta, a politikában
sokszor megalkuvásra van szükség. Később is találkoztunk egyszer, amikor a
halála előtti nyáron az Atillát csináltuk a Margitszigeten, és eljött megnézni
az előadást.
- Kilencvenhez közeledve sok évet
letagadhatna. Mi a titka?
- Mindig normálisan éltem. Ma is rendesen
étkezem. Ezt még otthon szoktam meg. Édesanyám mindig úgy engedett el bennünket
az iskolába, hogy előtte reggeliznünk kellett. Nagyon fontosnak tartom a
rendszerességre szoktató családi indíttatást. Amikor évekkel ezelőtt a
Honfoglalás című filmet forgattuk, a főszerepet játszó olasz világsztárral,
Franco Neróval utaztam vissza vidékről Budapestre. Ő is arról faggatott, hogyan
élek. Tetszett neki, mennyire mozgékony vagyok, ezért részletesen el kellett
mondanom, mit és mennyit szoktam enni.
- Hogyan telnek a
napjai?
- Mindennap dolgozom. Magam vásárolok be, ami
kicsit már fárasztó, de a múltkor megvizsgált egyik régi professzor ismerősöm,
aki azt mondta, még tíz-tizenöt évet ad. Annyi már biztosan nem lesz, de
remélem, sok elkezdett munkát be tudok még fejezni.
Hollósi Zsolt
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!