Arcképcsarnok
Kovács Béla -generációk francia tanára
ImageKovács Béla a francia nyelv és kultúra terjesztésének szentelte életét, ezért is kaphatta meg a francia állam egyik legrangosabb kitüntetését, az Akadémiai Pálma Rendet és annak is a parancsnoki fokozatát.
A könyvtár közvetítsen kulturális értékeket
Nyugodt portré Vécsei professzorról
Varró Vince - Félszáz év a belgyógyászatban
Várkonyi Tamás: Egy orvos a cukorbetegekért
Etka anyó titkai
Könyv
Hírlevél
Hírlevél
Programajánló
�prilis 2024
H K S C P S V
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5
Ebben a h�napban
Színikínálat
Gyüjtemény
Relax
Futballmeccsen
A férfi földrajza
Filmleírások
Szex, csajok, Ibiza
Mese
A lyukas zokni
Arcképcsarnok Arcképcsarnok
Beszélgetés Zombori László festőművésszel
Munkatársunktól   2004 September 29, Wednesday  

A kortárs szegedi képzőművészet egyik meghatározó egyénisége, Zombori László festőművész pályakezdése idején, a hatvanas években főként konstruktív szellemű, figurális és dekoratív jellegű képeivel vált ismertté. A hetvenes évek végétől már az expresszív töltetű, romantikus és realista tájpiktúra egyik legkiválóbb képviselőjeként tartották számon, művészete népszerűvé vált, jelentős közönségsikert aratott. A kilencvenes évek első felében nagy meglepetést keltett megújult, korszerű, avantgárd formát öltött festészetével, amely egy friss szellemiségű, kísérletező kedvű és önmagával szemben roppant igényes alkotóművészt jelzett. A kitárulkozást, a nyilvános szereplést nem kedvelő Zombori Lászlóval csöndes móravárosi műtermében szegedi gyökereiről, pályájáról és alkotói munkájáról beszélgettünk
  Hozzszlsok Nyomtat E-mail PDF


 

- Mikor gondolt arra először, hogy képzőművészettel szeretne foglalkozni?

- Az általános iskolában Holló Mihályné volt a rajztanárnőm, aki Szentendréről jött Szegedre. Nagy tehetségnek tartott, mindenáron azt szerette volna, hogy a budapesti képzőművészeti gimnáziumban tanuljak tovább. Igyekezett erről a szüleimet is meggyőzni, de több okból is nagy ellenállásba ütközött. Akkoriban édesapám betegeskedett, ezért szüleim nem merték vállalni a pesti taníttatásom anyagi terheit, másrészt a vidéki emberek szokásos szemléletével el sem tudták képzelni, mi lenne velem szinte gyerekként a nagy fővárosban. Közben a Képzőművészeti Főiskola akkori párttitkára tehetségkutató körúton járt az országban, s hozzám is eljutott. Felfigyelt az akvarelljeimre, s felvitt Budapestre, megmutatta a főiskolát is. Óriási élmény volt látni a rengeteg nagy képet, úgy éreztem, ez az én világom. Végül azonban a nagy családi tanácskozások után magam is úgy döntöttem, itthon maradok. A Radnóti Miklós Gimnáziumba kerültem. Ezt később nem bántam meg, mert nagyon erős iskola volt, s olyan komoly általános műveltséget adott, amit később jól tudtam kamatoztatni. A gimnáziumi évek nem voltak könnyűek, mert közben mindennap a városi képzőművészeti szabadiskolába jártam rajzolni és festeni.

N É V J E G Y

Zombori László 1937-ben született Szegeden, iskoláit is itt végezte. 1958-ban földrajz-rajz szakos tanári diplomát szerzett, majd – rövid csongrádi kitérő után – Szegeden tanított. 1979 óta csak képzőművészettel foglalkozik. Önálló kiállításai voltak Szegeden kívül Hódmezővásárhelyen, Csongrádon, Budapesten, Miskolcon, Pécsett, Veszprémben, több kollektív hazai és külföldi tárlaton is részt vett. Többször festészeti díjat kapott a Szegedi Nyári Tárlaton. Koszta-plakettel, Szeged Város Alkotói Díjával és a Juhász Gyula-díjjal ismerték el munkásságát. A Művészeti Alap – illetve jogutódja a MAOE – és a Magyar Képzőművészek Szövetségének tagja, valamint megalakulása óta tagja a szegedi SZÖG-ART Képzőművészeti Egyesületnek is.

- Ha jól tudom, érettségi után a szegedi tanárképző főiskola rajz-földrajz szaka következett. Meg sem fordult a fejében, hogy a Képzőművészeti Főiskolára menjen?

- Dehogyisnem! Felvételiztem is. Az első héten túljutottam a fejrajzon, ahol már nagyon sokan kiszűrődtek. A következő héten az aktrajz következett. A kicsit prűd vidéki szemlélet miatt a felvételi előtt mindössze egy hónappal kaptam rá lehetőséget, hogy a kollektív műteremben aktot is rajzolhassak. Az akt látványát Szegeden nem a diákoknak tartogatták. Így ebből a témából néhány kisebb tanulmány után meglehetősen felkészületlenül mentem. Ahogy visszaemlékszem, konzervatívabb szemléletű, szikárabb grafitrajzot produkáltam. Amikor körülnéztem, láttam, hogy a Török Pál utcai művészeti gimnázium tanulói szénrudakkal, lazán, foltokkal, nagy rutinnal rakták föl az aktot. Akkor már gondoltam, hogy baj lesz. Igazam lett, nem vettek föl. Bíztattak ugyan, próbálkozzam a következő évben is, de ez az elutasítás számomra olyan mérhetetlen csalódás volt, hogy eldöntöttem, nem lépem át többet a Képzőművészeti Főiskola küszöbét. Talán az volt a baj, hogy Szegeden túlontúl hittek bennem, ennélfogva én is kezdtem hinni magamban. Biztos voltam benne, hogy föl fognak venni. Ezért a csalódásból egy életre elég volt. Ma már tudom, nem így kellett volna gondolkodnom, hiszen akadtak a felvételizők között olyanok is, akik a hetedik-nyolcadik próbálkozás után jutottak be a főiskolára.

- Mit adott a tanárképző főiskola rajz szaka?

- Be kell valljam, már az első év után ott akartam hagyni a főiskolát, nem mentem be a vizsgákra sem. A krízis azzal zárult, hogy behívattak, leszidtak, és azt mondták, mehetek traktorosnak. Végül azzal fenyegettek meg, hogy vissza kell fizetnem a tandíjat. Ez döntő érvnek bizonyult a maradás mellett. A rajz tanszéken Buday és Major tanár úr voltak a mestereim, Vinkler László csak műtörténetet tanított nekünk. Soha nem éreztem, hogy a főiskola nagyon sokat adott volna. Tágította a látókörömet, de érzelmileg nem kötődtem hozzá. A főiskolás évek alatt beletörődtem, hogy tanárként fogom megkeresni a kenyerem. A diploma után úgy éreztem, el kell mennem a szülői házból, sőt a szülővárosomból is. A magam erejéből önálló életet szerettem volna élni, ezért önként vállaltam Csongrádon tanári állást. A tanári munkát mindvégig komolyan vettem, többnyire rajzot kellett csak tanítanom. Szerettem a gyerekeket, úgy éreztem, megkedvelik általam a rajzot, a képzőművészetet. Nem sokáig bírtam Csongrádon, már a harmadik év után nagyon hiányoztak a szegedi festőkollégák, az induló pályatársak, barátok, többek között Dér István, Zoltánfy István. A csongrádi magányomban nem éreztem olyan fejlődési lehetőséget, ami egy fiatalember számára nagyon fontos.

- Olyan volt a visszatérés, amilyenre számított?

- 1962-ben kerültem vissza Szegedre, ahogy körülnéztem, fiatal, tehetséges művészgárdát találtam. Ez nagyon jó volt, mert engem is inspirált. Szinte versenylázban égtünk akkoriban, mindannyian meg akartuk mutatni, mit tudunk, mennyit érünk. A Kolozsvári téri általános iskolában kaptam rajztanári állást. Tizenhat évig tanítottam ott, az utolsó négy-öt évben már csak félállásban. Abban az időben a monopolhelyzetben lévő Képcsarnok Vállalat felvette a festményeinket, rendszeresen kiállításokat rendezett számunkra szerte az országban. Az életmódom lassan megváltozott, lépésről-lépésre felhagytam a tanítással, és 1979-től a szabadúszó lét mellett döntöttem. Szegedi festőművész kollégáim, Novák András és Pataki Ferenc esetében a szabadúszó életforma választása természetes dolog volt, mert a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomájukkal kiforrott művésztudattal kezdték a pályájukat. Természetes volt számukra, hogy festőművészek, s ebből kell megélniük. Mi pedig, akik tanári oklevelet kaptunk, jó ideig alázattal viseltettünk a szakma iránt. Ez háttérbe szorította azt a"„művészöntudatot", ami pedig nagyon fontos ahhoz, hogy bátrabban, határozottabban vállaljuk a bizonytalant, az előre nem láthatót. Előbb-utóbb azonban rá kellett jönnünk, a tanítás – ha igazán komolyan műveljük – hosszabb távon szellemileg és fizikailag is olyan kimerítő munka, hogy mellette nagyon nehéz érdemi művészi alkotómunkát is végezni.

- Tulajdonképp egész festészetének alapja, kiindulópontja a természetelvűség...

- Biztosan vannak ennek gyerekkori gyökerei is, hiszen közvetlen volt a kapcsolatunk a természettel. Azok a festői példák, amelyeket a műtörténetből láttam és szimpatizáltam velük – a magyar tájképfestők, Szinyeitől Mednyánszkyn át a későbbiekig –, mind a természetre válaszoltak. Amikor pedig áttértem a szigorúbb vázrendszerű, konstruktív megfogalmazásra, átmenetileg talán szüneteltettem a korábbi élményeket, s helyette szellemibb, kigondoltabb módon próbáltam dolgozni. Hamar hiányérzetem támadt, mert nem telítődtek meg úgy a képeim, ahogyan szerettem volna. Ellenhatásképp újra visszanyúltam a természetbe, próbáltam onnan meríteni. Egy viszonylag hosszabban tartó képcsarnoki munka következett, amelynek persze hátrányai is voltak, hiszen egy idő után hajlamos arra az ember, hogy rutinból fessen tájképeket. Hamarosan újra éreztem, hogy nem lesz jó ez az irány, hiszen ellaposodhat így a festői elképzelés. Erre az érzésre volt válasz az 1993-as Rácz Galériabeli tárlatom, ami meglepetést keltett.

- Milyen alkotói módszert, munkarendet alakított ki; mikor szeret legjobban dolgozni?

- Mindig napfénynél szerettem festeni. Nyáron egyszerűbb ezt megoldani, hiszen korán kel a nap. Általában hajnali három órakor ébredek, s fél négykor már az állvány előtt állok. Ez nagy nyereség, mert reggel nyolc órára az aznapi munka felével már végzek. Ezután a kellő napfénynél délig korrigálom a színeket, hangulatot, amit a villanyfénynél esetleg nem megfelelően tettem le. Délután már legfeljebb csak apró dolgokat javítok, teszek-veszek, alapozok. Ahogyan korosodom, egyre inkább szinte rajta csüngök a képeimen. Ha ott vagyok a műteremben, ha nem: mindig velem vannak. Egyre többször tapasztalom magam is, hogy a befelé fordulás egyfajta összefonódást, szimbiózist jelent a munka tárgya és a művész között. Festés közben zenét hallgatok, hajnalban alig várom, hogy megkezdődjék a Bartók Rádió műsora. A szerkesztők jobbnál jobb muzsikát válogatnak össze nekem. Hálás hallgató vagyok, mert a szimfonikus zenétől az operáig mindent szeretek. Elsősorban hangulatteremtő héttérzeneként hallgatom a rádiót – nemes, ünnepélyes közegben érzem így magam. A festői munkának vannak olyan fázisai, amikor minden idegszálammal, gondolatommal csak a képre, a vonalakra, színekre összpontosítok. Adódnak persze olyan időszakok is, amikor nincs szükség ilyen koncentrált figyelemre. Ilyenkor elkalandozom, a politikától a művészeti élet kérdéseiig jobbnál-jobb gondolatok jutnak az eszembe. A napi politikai fejtegetéseket is meghallgatom, de ha nagyon elegem van belőlük, kikapcsolom a rádiót. Amikor nyilvánvalóan hazudnak – ez nem ritka a mai politikai gyakorlatban sem –, nagyon dühös tudok lenni. A hazudozásnál még a rossz híreket is jobban el tudom viselni, ha valós okokkal megmagyarázhatók. Valószínűleg azért nem fáraszt annyira a hosszú munka, mert közben a gondolataim szabadon kalandozhatnak. Nagyon élvezem ezt az életformát, el sem tudnék képzelni már mást magamnak.

- Mikor találkozhat a közönség legközelebb önálló kiállításon is a képeivel?

- Önálló tárlatra most nem készülök. Azok a képeim, amelyekből kiállítást rendezhetnék, nehezebben indulnak el. Nemrégiben találtam egy felújítható kis öreg házat, így egy rövid kényszerű kirérő után visszaköltözhettünk Móravárosba. Most újból úgy érzem, megfelelő környezetbe kerültem. Mindez nagy anyagi áldozattal járt. A munkálatokat csak úgy tudtam finanszírozni, hogy a képzőművészeti piac számára festettem képeket, amelyek kitöltötték a napjaimat, nem jutott idő a magam számára elképzeltekre. Nem tudom, ha ez a szorítás enyhül, hány év múlva tudok újból egy kiállításra való, kedvem szerinti anyagot összeállítani. Bár abban sem vagyok biztos, hogy ez olyan fontos lenne. A barátaim tudják rólam, kicsit tárlatellenes vagyok. Önálló kiállításra mindig is nagyon nehezen tudtak rábírni. Ott szembesült az ember azzal, mit képzelt el, s mi az, ami realizálódott. Nem mindig volt egyértelműen pozitív az egyenleg önmagam számára. Akkor sem, ha a kivülállók mást mondtak. Alkatilag is olyan ember vagyok, aki nem szeret kiállni, akitől távol áll, hogy ünnepeltesse magát. A középkori kódexfestők példája vonz: végezték a munkájukat, rajzolták, festették az iniciálékat, de sohasem kellett tárlatot rendezniük, kiállniuk a közönség elé. Mégis pompás életük volt, azt csinálhatták, amit szerettek. Abban bízom, sikerül még néhány elfogadható képet festenem, s ez fontosabb, mint a kiállítások. Végül úgyis az utókor ítél. Az az igazán izgalmas, hogy amikor majd ötven-száz év múlva valaki visszatekint a mai szegedi piktúrára, fennakadunk-e a rostán vagy sem.

 

Hollósi Zsolt



Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!



Webradio.hu - Szegedi, orsz�gos �s sport h�rek a nap 24 �r�j�ban!:Hírek arrow Gyûjtemény



Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player


Content on this page requires a newer version of Adobe Flash Player.

Get Adobe Flash player