| Tudósok és tanítók |
|---|
Hetényi Magdolnát, a Szegedi Tudományegyetem ásványtani, Geokémiai és Kõzettani Tanszék tanszékvezetõ egyetemi tanárát a levelezõ után rendes tagjává választotta a Magyar Tudományos Akadémia. |  |
| |
| |
| |
| |
|
| Universitas |
|---|
| SZTE Hírlevél |
| | SzTE hírek |
|
| Hírfolyam |
|---|
14:42
| 14:41
| 14:40
| 14:38
| 14:36
| 13:44
|
|
|
|
Beszélgetés Ilia Mihály irodalomtörténésszel
Hollósi Zsolt
2004 September 29, Wednesday
 "Aczél úgy gondolta, jó lesz nekem az egyetem"
Ilia tanár úrral egyetemi dolgozószobájában meghatározó professzorairól, a tiszatájas évekről és a tanításról is beszélgettünk.
|
1. lap. �sszesen 2. 
- Tanár úr, mit jelentettek annak idején az ön számára a szegedi egyetemi évek, kik voltak a meghatározó professzorai?- 1953-ban magyar szakon kezdtem az egyetemet. Óriási szerencsém volt, mert még azzal az idős tanárgárdával találkozhattam, amelyik a két világháború között is tanított. Olyan tanáraim is voltak, akik még József Attilát és Radnótit tanították. Mészöly Gedeon - akinek a nagyapja még Petőfit is tanította - a magyar nyelvtörténet legkiválóbb előadója volt. Majd' leestünk a székről, amikor Koltay-Kastner Jenő - aki akkoriban a magyar tanszéken tanított, mert nem volt olasz oktatás - arról beszélt, hogy 1912-ben Bergsont hallgatta Párizsban. Illyés Gyula teóriáját, hogy a magyar irodalom néhány kézfogás - Illyés ismerte Madarász Józsefet, Madarász ismerte Petőfit, Petőfi Vörösmartyt, Vörösmarty Kazinczyt stb. - pillanatok alatt át tudtuk érezni. Klemm Antal Imre - aki papi emberként a magyar mondattan és a finn kapcsolatok kiváló képviselője volt - tanított bennünket finn nyelvre, Kalevalára, mondattanra. Nyíri Antal professzor a nyelvtörténet kitűnő előadója volt. Halász Előd nemcsak a germanisztikát tanította, hanem Arany balladáiról vagy Madách Tragédiájának első színéről is vagy fél éven át beszélt. Nem voltam történelem szakos, de időnként bejártam a legjobb történelem előadásokra is. A néprajz is érdekelt, Bálint Sándor a tápai öntudatot tudományosan is fölnevelte bennem. Egyetemi társammal, Juhász Antallal meg is írtuk a tápai gyékényszövés tárgyi és néprajzi leírását, majd később több szerzővel közösen monográfiát adtunk ki Tápéról. Az egyetemi éveim 1953-tól 1957-ig a legrosszabb politikai időszakban teltek, ugyanakkor a leggazdagabb hagyományt kaptam a történelemviselt professzoraimtól, akiknek egy része Kolozsvárról jött Szegedre. Tanított Baróti Dezső is, aki Radnóti jó barátja volt. Ha fellapoztuk a Radnóti-kötetet, Baróti Dezsőnek ajánlott verset találhattunk benne. Mindezt mi olyan lelki adománynak tekintettük, amit soha semmi más nem pótolhatott. Egyetemi hallgató koromban Baróti Dezső, majd Péter László elkezdték Juhász Gyula műveinek kritikai kiadását összeállítani, és a munkálatokba hallgatóként engem is bevontak. Negyvenkét évvel ezelőtt, ugyanebben az egyetemi szobában kezdtem el egyfajta filoszmunkát. Juhász Gyula 1937-ben halt meg, a kritikai kiadáshoz a XX. század első harmadának folyóiratait, napilapjait alaposan át kellett tanulmányoznunk. Emiatt a XX. századdal mátkázódtam el. A forradalom után 1957-ben az oktatóink többsége börtönbe került, leváltották vagy disszidált. Az egyetem után Mezőkovácsházára kaptam kinevezést, akkoriban nem nagyon szerették, ha a friss diplomások bent maradnak az egyetemen. Akkor tért vissza romániai kutatóútjáról Keserű Bálint, akit hallgató koromból már ismertem, mert Koltay-Kastner Jenő mellett órákat tartott nekünk. Az ő hívására néhány nap után feleségemmel együtt - aki egyébként évfolyamtársam volt - visszajöhettünk Mezőkovácsházáról Szegedre. Így lettem gyakornok az egyetemen.
- 1953-ban magyar szakon kezdtem az egyetemet. Óriási szerencsém volt, mert még azzal az idős tanárgárdával találkozhattam, amelyik a két világháború között is tanított. Olyan tanáraim is voltak, akik még József Attilát és Radnótit tanították. Mészöly Gedeon - akinek a nagyapja még Petőfit is tanította - a magyar nyelvtörténet legkiválóbb előadója volt. Majd' leestünk a székről, amikor Koltay-Kastner Jenő - aki akkoriban a magyar tanszéken tanított, mert nem volt olasz oktatás - arról beszélt, hogy 1912-ben Bergsont hallgatta Párizsban. Illyés Gyula teóriáját, hogy a magyar irodalom néhány kézfogás - Illyés ismerte Madarász Józsefet, Madarász ismerte Petőfit, Petőfi Vörösmartyt, Vörösmarty Kazinczyt stb. - pillanatok alatt át tudtuk érezni. Klemm Antal Imre - aki papi emberként a magyar mondattan és a finn kapcsolatok kiváló képviselője volt - tanított bennünket finn nyelvre, Kalevalára, mondattanra. Nyíri Antal professzor a nyelvtörténet kitűnő előadója volt. Halász Előd nemcsak a germanisztikát tanította, hanem Arany balladáiról vagy Madách Tragédiájának első színéről is vagy fél éven át beszélt. Nem voltam történelem szakos, de időnként bejártam a legjobb történelem előadásokra is. A néprajz is érdekelt, Bálint Sándor a tápai öntudatot tudományosan is fölnevelte bennem. Egyetemi társammal, Juhász Antallal meg is írtuk a tápai gyékényszövés tárgyi és néprajzi leírását, majd később több szerzővel közösen monográfiát adtunk ki Tápéról. Az egyetemi éveim 1953-tól 1957-ig a legrosszabb politikai időszakban teltek, ugyanakkor a leggazdagabb hagyományt kaptam a történelemviselt professzoraimtól, akiknek egy része Kolozsvárról jött Szegedre. Tanított Baróti Dezső is, aki Radnóti jó barátja volt. Ha fellapoztuk a Radnóti-kötetet, Baróti Dezsőnek ajánlott verset találhattunk benne. Mindezt mi olyan lelki adománynak tekintettük, amit soha semmi más nem pótolhatott. Egyetemi hallgató koromban Baróti Dezső, majd Péter László elkezdték Juhász Gyula műveinek kritikai kiadását összeállítani, és a munkálatokba hallgatóként engem is bevontak. Negyvenkét évvel ezelőtt, ugyanebben az egyetemi szobában kezdtem el egyfajta filoszmunkát. Juhász Gyula 1937-ben halt meg, a kritikai kiadáshoz a XX. század első harmadának folyóiratait, napilapjait alaposan át kellett tanulmányoznunk. Emiatt a XX. századdal mátkázódtam el. A forradalom után 1957-ben az oktatóink többsége börtönbe került, leváltották vagy disszidált. Az egyetem után Mezőkovácsházára kaptam kinevezést, akkoriban nem nagyon szerették, ha a friss diplomások bent maradnak az egyetemen. Akkor tért vissza romániai kutatóútjáról Keserű Bálint, akit hallgató koromból már ismertem, mert Koltay-Kastner Jenő mellett órákat tartott nekünk. Az ő hívására néhány nap után feleségemmel együtt - aki egyébként évfolyamtársam volt - visszajöhettünk Mezőkovácsházáról Szegedre. Így lettem gyakornok az egyetemen. |
<><> | N É V J E G Y | <><> | Ilia Mihály irodalomtörténész - ahogyan közelmúltban elhunyt pályatársa, Czine Mihály fogalmazott - a folyóirat nélküli főszerkesztő. Lassan negyedszázada, hogy Balogh Edgár A "kisebbségi humánum" nézőszögéből című esszéjét nem engedte megjelenni a pártcenzúra, s ezért távozott a politikai viharok ellenére is Kelet- és Közép-Európa közötti híd szerepet vállaló Tiszatáj éléről. Tizenhét éven át kötődött a folyóirathoz, amelyben első írása, Az ötvenéves Holnap emlékezete 1958 szeptemberében jelent meg. 1965-től 1971-ig a versrovat vezetőjeként, 1971-72-ben főszerkesztő-helyettesként, 1972-től 1975-ig főszerkesztőként igyekezett az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai és a vajdasági irodalmat is bekapcsolni a magyar irodalom vérkeringésébe, s a Szegeden megjelenő lapból a legrangosabb szerzők bevonásával mértékadó, országos jelentőségű orgánumot formálni. A 65. születésnapját idén ünneplő Ilia Mihály ma is óriási tekintélynek örvend az irodalmi életben. Nemcsak tiszatájas múltjának és annak köszönhetően, hogy a JATE Magyar Irodalomtörténeti Tanszékén tanítva magyartanár generációk sorát bocsátotta útra, miközben századunk magyar irodalmának oktatásával iskolát teremtett, hanem annak is, hogy a világ majd' minden szegletére kiterjedő baráti kapcsolatai révén évtizedek óta naprakészen nyomon követi az egyetemes magyar irodalmat. Szobájának polcain a környező országokban és az emigrációban élő szerzők művei már akkor ott sorakoztak, amikor ezt a politika még nem nézte jó szemmel. A rendszerváltás után a Magyar Művészetért Díjjal, a Nyitott Társadalomért Alapítvány díjával, a Déry Tibor-jutalommal, a Soros-életműdíjjal, a Széchenyi-díjjal és Szeged díszpolgári címével ismerték el munkásságát. |
|
|
- Hogyan került kapcsolatba a Tiszatájjal? - Fiatalabb kollégám, későbbi kedves szerkesztőtársam, Kovács Sándor Iván révén, akivel egy szobában dolgoztunk az egyetemen. Ő már a kritikai rovatba dolgozott, amikor megkért, hogy a sok beérkező nem kért kéziratot olvassam el, és írjak vissza bölcs tanácsokat. Ennek az lett a hozadéka, hogy együtt haladtam egy nemzedékkel, amelynek több tagjából később költő, prózaíró vagy kritikus lett. Az egyetemen mindig figyeltem arra, hogy mit írnak a hallgatóim, tehetségesek-e vagy sem. Megmagyarázhatatlan, hogy ezek az írogató társaságok általában hullámban jöttek. Mindig volt egy trupp, Veress Miklóséké, Szepesi Attiláéké, Bakáéké, Zalán Tiboréké, Gécziéké. Nem minden évfolyamban alakult ki ilyen csapat, néha tréfálkozva azt mondtuk, lehet, hogy a kínai atomrobbantások eredménye, hogy időnként fölspannolt gyerekek jönnek. A Tiszatájnál később rám bízták a versrovat, majd az örökség rovat vezetését, végül pedig a szamárlétrát végigjárva főszerkesztő lettem. Az egyetemet sohasem hagytam ott, éreztem, hogy nem lehet az irodalmat annyira vállára vennie az embernek, hogy a polgári foglalkozását föladja. Abban a korszakban nem volt életbiztosítás a folyóirat szerkesztése. - Ma úgy értékelik, a Tiszatáj Kelet felé és a határon túli magyarok felé fordulásával roppant fontos szerepet vállalt akkoriban az irodalmi életben. - A hivatalos irodalompolitika nagy ingerültséggel fogadta ezt, mert a szocialista táboron belül jegyzékváltások is előfordultak egyes írások miatt. Óriási szervezőmunkát igényelt a határon túli szerzők bevonása, hiszen még a honorárium kifizetése is komoly nehézségekbe ütközött. Olyan írás meg sem jelenhetett a Tiszatájban, amit az adott ország cenzúrája nem hagyott jóvá. Ezért különböző trükköket kellett kitalálnunk. Például ha Farkas Árpád a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörben közölt egy verset, amit csak ott olvastak, akkor már mi is közölhettük, hiszen Romániában már megjelent. A jugoszláviai magyar irodalmi élettel állandóan vitatkozott a hazai, az Új Symposion köré csoportosuló alkotók időnként ki voltak tiltva Magyarországról, s maga a lap sem mindig jöhetett be. Visszatekintve úgy gondolom, a Tiszatáj létével, szerkesztési elveivel, azzal törekvésével, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy létezik egy nem egységes, de egyetemes magyar irodalom, jó szolgálatot tett. Ugyanakkor a nem tisztán esztétikai írásokban - például Für Lajos Milyen nyelven beszélnek a székelyek című elhíresült tanulmányában - felhívta a figyelmet arra is, hogy nemcsak palesztin kérdés van, hanem magyar is. A környező országokban élő magyarság története nyolcszáz éven át azonos volt a megkisebbedett ország magyarságának történetével. Ugyanakkor emlékeztettünk arra, hogy történelmi múltunk jelentős tárgyi, szellemi értékei vannak az elcsatolt területeken. Nem akarta a Tiszatáj - mint ahogyan egyetlen magyar folyóirat sem - elfogadtatni ezt a szomszédos országok uralkodó nemzeteivel, szerb, román vagy szlovák hivatalosaival, de tudatosítani és jelezni szerette volna, hogy nem feledkeztünk meg róluk. Mert a politika bizony gyakran megfeledkezett. Elmondták a díszbeszédeket, a szlenget, s azzal minden el volt intézve. Ebből a hiányérzetből indítottuk el a Most-Punte-Híd sorozatunkat is. Szerettük volna a szocialista országok nem magyar irodalmával, kultúrájával is megismertetni az olvasóinkat. Ha nem tudjuk, mik a szomszédos irodalmak főbb irányai, mit írnak, hogyan élnek, milyen szokásaik, ünnepeik vannak, akkor állandóan ki vagyunk téve annak, hogy megsértjük őket. Mindennek a megismerésére legjobb az irodalom. Abban minden benne van. Ahogyan Jókai írásaiban benne van a XIX. századi magyarság, úgy a kortárs szerb, román vagy szlovák szerzők írásaiban is benne van népük élete, gondolkodásmódja. Tudom, hogy ez reménytelen vállalkozás, ami száz évekig tart, de ha sohasem kezdjük el, akkor mindig megmaradnak az előítéleteink. Mindig igyekeztünk a szomszédos népek irodalmából is ízelítőt adni. A szomszédos országok magyarságával való foglalkozásunk természetes velejárója volt a velük élő nemzetek irodalmának bemutatása is. Úgy éreztük, nem tehetjük ellenségeinkké őket. Gyakran túlzásba is vittük ezt a kapcsolatjátékot, mert biztosak voltunk benne, a feszültségeket nem lehet arisztokratizmussal, kultúrfölény-koncepcióval enyhíteni. Tudomásul kell vennünk a történelmet, de nem viselhetünk magunkban történelmi sértettséget. A történelem olyan ravasz, hogy mindig kimódol valami tragédiát, ami miatt haragudnunk kellene a másikra. Ha ezt csináljuk, akkor sohasem lesz vége, és évszázadokig tartó bibliai gyűlöletek ébrednek föl. Persze tudom, hogy nem sokat javítottunk a kapcsolatokon. Szerkesztő társaimmal sokszor mondogattuk, hogy munkánknak van egy titkos hozadéka, ami az embereknek ritkán adatik meg: zsenikkel találkozhattunk: Pilinszkyvel, Weöres Sándorral, Szilágyi Domokossal vagy a magyar tudomány- és művelődéstörténet éppen 75 éves tudósával, Vekerdi Lászlóval.
|< Kezd�
< El�z�
1
2
K�vetkez� >
Utols� >|
|
|
|
Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor egy kattint�ssal nyithat a cikkhez f�rumos t�m�t. |
,
Universitas
Hozz�sz�l�sok Kedves Olvas�! Jelentkezzen be �s akkor hozz�sz�lhat a t�m�hoz!