Névjegy
Született: Budapest, 1934. július 24.
Tanulmányok: ELTE, 1952-57.
Életút: 1956-tól a szegedi Móra Ferenc Múzeumban dolgozik,
igazgató. 1965-től régészetet oktat a JATE-n, 1989-től tanszékvezető, 1970-től
irányítja a pusztaszeri ásatásokat és a nemzeti történeti emlékparkot. A
történettudomány kandidátusa (1969).
Kitüntetései: Móra Ferenc-díj (1979), SZOT-díj (1988),
Széchenyi-díj (1996), Magyar Örökség-díj (1997), Rómer Flóris-díj (1998)
Főbb művei: Das bronzezeitliche Gräbefeld bei Tápé (1975), Szer
monostorától Ópusztaszerig (Zombori Istvánnal, 1980), kb. 100 tanulmány. Hobbija
a horgászat. |
- Gyermekkorát az ősi magyar kereskedővárosban,
Komáromban töltötte, amelynek csak jobb parti részét ítélte Magyarországnak a
trianoni békediktátum. Azokban az években mi befolyásolta
pályaválasztását?
- Elsősorban a gimnázium, ahol kitűnőre érettségiztem, és
amelynek végig jó tanulója, jó sportolója voltam. Egyikünk sem gondolta - sem
édesapám, sem én -, hogy valamikor majd régész lesz belőlem. Apám orvost,
mégpedig sebészt szeretett volna belőlem faragni, én pedig színész szerettem
volna lenni. Abban bízva mentem az ELTE Bölcsészkarának magyar szakára, hogy
utána majd dramaturg leszek, és átszivárgok valamelyik színházhoz. Alapítója
lettem az Egyetemi Színpadnak, ahol több szerepet is játszottam. Egyszer azonban
évfolyamtársam, Bárdosi János - aki később etnográfusként a szombathelyi múzeum
igazgatója lett - elcsalt László Gyula egyik régészeti előadására. 1951-52-ben
már túl nehéz és zavaros dolognak tűnt az irodalom, akkoriban folyt a Déry-féle
Felelet-vita, József Attila költészete is nemkívánatos volt. László Gyula
professzor viszont legjobb formáját mutatta, bűvöletes előadásokat tartott.
Akkor még nem tudtam, hogy valaha festőművésznek készült, és tudományos
munkássága mellett kiváló grafikus lett. Lenyűgözött, ahogyan egyszerre két
kézzel két különböző ábrát rajzolt a táblára. A népvándorlás korának
művészetéről beszélt, röpködtek előadásában az ismeretlen kifejezések. Akkor még
fogalmam sem volt, mi a különbség a szkíták, a szittyák és az avarok között.
Művészetének és tudományának lényege: a halott tárgyakba életet lehelt,
megmagyarázta funkciójukat, s azt, hogy mi miért van. Számomra akkor László
Gyula előadásai alapján egy érdekes logikai játéknak tűnt a régészet: ki kell
találni, melyik tárgy miért került a sírba. Kértem a tanulmányi osztálytól az
áthelyezésemet a régész szakra, ami akkoriban nagyon nehezen ment. Végül
megkaptam az engedélyt, és bár 59 kilóra fogytam - ma 95 vagyok -, a szükséges
vizsgákat sikerült időre letennem. A magyar szakot leadtam, általános régész,
azon belül ősrégész hallgató lettem, mivel László Gyula világos és
vitathatatlannak tűnő előadásai alapján úgy hittem, a népvándorlás korával
kapcsolatban már minden kérdés megoldódott.
- Hogyan került 1956 nyarán a szegedi
múzeumhoz?
- Először Miskolcra irányítottak régész gyakornoknak, majd
1956. július 16-án "ideiglenesen" áthelyeztek a szegedi Móra Ferenc Múzeumba.
Feleségemmel - aki könyvtárosi állást kapott - együtt jöttünk Szegedre. Az
1956-os forradalom idején sok régész disszidált. Mi is elindultunk a
feleségemmel, ám útközben betértünk a szüleinkhez, akik zokogva hallgatták
tervünket, ezért inkább visszajöttünk. Pedig romantikus kalandvágy élt bennünk;
a folyóiratokból láttuk, hogy Nyugaton milyen nagy lehetőségek vannak a
szakmában. Maradásunkban az is közrejátszott, hogy megszerettük Szegedet. Itt
rendkívül jószívűek az emberek. Amikor ide kerültünk a feleségemmel, alig volt
pár forintunk, mert nem számítottunk arra, hogy csak az első hónap után kapjuk
meg a fizetésünket. Mindenen spórolnunk kellett. Emlékszem, amikor bementem a
Kárász-házban működő közértbe, és kértem tíz deka sót, az eladó nagy csodálkozó
szemmel nézett rám, majd felhasított egy zacskót, kivett belőle tíz dekányit, s
azt mondta, vigyem csak. Meglepődtem, hogy nem kellett fizetnem. Azt hihette,
csóró egyetemista vagyok. Ilyesmi Pesten elképzelhetetlen lett volna.
Barátságos, patriarchális világ volt akkoriban Szegeden. Egyedül a város
lassúsága zavart. "Majd möglássuk" - ezt mondták leggyakrabban.
- A szegedi szakmai sikerek után sohasem akart
Budapestre kerülni?
- A Nemzeti Múzeum a mi szemünkben - mint az Olymposz a
görögöknek - egy nagy szent hely volt. Azt hittük, hogy aki oda bekerült, az már
eleve borzasztóan nagy tudású szakember lehet. Később jöttem rá, hogy a szék nem
biztos, hogy értelmet, emberséget is adott... 1958-tól a hatvanas évek végéig
minden hónapban találkozókat tartottunk barátaimmal Budapesten, a Veress Pálné
utcai Bajtárs vendéglőben. Kortársaimmal - akik közül sokan neves szakemberek,
akadémikusok lettek - megvitattuk a világ dolgait. Ott döbbentem rá, hogy sok
budapesti kollégának szerencsés esetben is évente legfeljebb egy ásatás adatik
meg. Már egy helyszíni szemlétől is boldogok voltak, mert legalább kitehették a
lábukat a Nemzeti Múzeumból. Nálunk pedig - miután 1963-ban létrejött a megyei
múzeumi szervezet - szinte korlátlan lehetőségek adódtak. 19 kis "grófság"
alakult, ahol vidéki pályatársaim szinte mindannyian nagy dolgokat alkothattak.
Például a csodálatos somogyvári román kori apátság, a balácai római kori villa
vagy a szabolcsi földvár feltárását nem lehetett volna a megyék támogatása
nélkül megcsinálni. A Nemzeti Múzeum és a minisztérium nem tudott hozzá pénzt
adni. A megyei tanácsok ügyesen "rókáskodtak": olyan feladatra kértek
támogatást, ami nem létezett, s a kapott pénzt másra tudták fordítani.
Ópusztaszerből semmi sem lett volna a Csongrád Megyei Tanács Végrehajtó
Bizottsága nélkül. Mindezek fényében érthető, hogy irigységünk hamar elpárolgott
a fővárosi kollégákkal szemben. Az egyetemekkel szemben is, hiszen azok is a
megyei múzeumokhoz jártak tarhálni, azaz ásatási lehetőségekért könyörögni
oktatóik számára.
- Fiatalon, már 1965-től bekapcsolódott a József Attila
Tudományegyetemen folyó régészképzésbe, előbb mint óraadó, majd később mint az
önálló régészeti tanszék vezetője. Mit gondol, a szegedi régészképzés tud
konkurálni a budapestivel?
- Amikor a hetvenes évek közepétől volt hallgatóink az ország
különböző múzeumaiban dolgozni kezdtek, elhangzott egy országos régészeti
bizottsági ülésen, hogy a Szegeden végzett régészek jók, megbízható tudással
rendelkeznek, ugyanakkor nem "tudóstojásként" jönnek ki az egyetemről. Nálunk
mindig "rideg régésztartás" folyt, mindenki megkapta a lehetőséget arra, hogy a
terepmunkából tudományos eredményeket szűrjön le. Mindenkinek kötelező volt
terepmunkából csinálni a szakdolgozatát. Megkapták azt az általános elméleti
alapképzést, amire egy alföldön dolgozó régésznek szüksége van; ugyanakkor olyan
terepgyakorlatot kaptak, amire Budapesten nem volt lehetőség.
- Több mint negyedszázadon át volt a Móra Ferenc Múzeum
igazgatója, ásatásokat vezetett, oktatott, tudományos publikációkat készített.
Melyik volt ezek közül a legfontosabb?
- A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje tudományos
szempontból nagyon termékeny időszak volt számomra. Amikor múzeumigazgató
lettem, egyre nőttek az adminisztratív, menedzseri feladataim, s ezzel
párhuzamosan visszaesett a tudományos tevékenységem. A sors is közrejátszott
ebben: magánéleti problémák, válás. Következő meghatározó korszakom a
pusztaszeri ásatással és az emlékparkkal összefüggő munkák megszervezése volt.
Ma már ezeket tanítványaim viszik tovább. Az utóbbi évek újra fellendülést
hoztak a tudományos munka szempontjából, a sok tapasztalatot, megfigyelést most
tudom összegezni.
- Egyik megálmodójaként mennyire elégedett ma az
Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark működésével, fejlődésével?
- Az emlékparkot üzemeltető közhasznú társaság megértette, hogy
nemcsak a Feszty-körképre kell figyelni, hanem az emlékpark egészére. Ezt
jelezte például tavaly nyáron a Hunniális megrendezése, amelynek programjában a
tudományos ülésszaktól a lovasbemutatón keresztül a rockoratóriumig sok minden
helyet kapott. A Hunniális hagyománnyá válhat, idén is megrendezték. Azt hiszem,
kell még néhány év, amíg az emberek megértik, mit jelent az, hogy Ópusztaszer
egy nagy nemzeti zarándokhely. Az emlékpark területén folytatódik az ásatás, a
tervek között szerepel egy kápolna, egy lóváltó fogadó felépítése is. Szeretném,
ha létrejöhetne az a kiállítás is, ami a szívem csücske: a Magyar Szellemi
Pantheon, amely azoknak a magyar feltalálóknak állít majd emléket, akik a
technika területén valamilyen kimagasló dologgal járultak hozzá az emberiség
fejlődéséhez. Kandó Kálmán, Irinyi János, Jedlik Ányos, Gábor Dénes, Kármán
Tódor olyan dolgokat, eszközöket adtak az emberiségnek, amelyeket a
mindennapokban használunk. A rotunda harmadik szintjén 19 jelenetből áll majd ez
az állandó kiállítás. Ezek a feltalálók, tudósok megérdemlik, hogy az emléküket
megőrizzük. Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek nagy része sem tudja, hogy a
kontaklencsét, a televíziót, a torpedót, a helikoptert és a golyóstollat is
magyar ember találta fel. A kiállítás a beszélő gépet megalkotó Kempelen Farkas
jelenetével kezdődne, aki bemutatja a sakkozógépét Mária Teréziának és
udvarhölgyének.
- Néhány évvel ezelőtt többen nemzeti Disneylandként
emlegették Ópusztaszert; mára mintha szelídült volna a róla folyó
vita...
- Úgy vélem, a látogatók egyértelműen voksoltak. Az emberek -
sokszor hosszú, fárasztó utazás után - ámulva jönnek ki a Feszty-körkép
bemutatóterméből. Örömhír, hogy a park közvetlen környéke is méltó lesz egy
nemzeti zarándokhelyhez, mert a Környezetvédelmi Hivatal és az Erdőrendezőség
földterületeket vásárolt a környékén, amelyeket erdősíteni kíván. Remélem, tíz
év múlva gyönyörű erdőség veszi majd körül az emlékparkot, amely lassan
továbbfejlődik, és valóban egy olyan hely lesz, ahová életében egyszer minden
magyarnak érdemes ellátogatnia. Nagyon szeretném, ha végre hivatalosan is
nemzeti emlékhellyé nyilvánítanák. Megérdemelné! Igaza volt Erdei Ferencnek, aki
arra hívta fel a figyelmet: szinte mindenütt vesztettünk, de ez az a hely, ahol
kétszer is győztünk. Erre érdemes emlékeznünk!
- Ugyan 1997. október 1-jén nyugállományba vonult,
mégsem szakadt el a várostól és a tudományos munkától...
- Szegedi maradtam, de háromlaki életet folytatok: a nyár nagy
részét Fonyódon töltöm horgászattal, kertészkedéssel, utazgatással. Ősztől
tavaszig Budapesten élek, közben a szegedi egyetemen is oktatok. Mindhárom
támaszpontomon sokat írok. Ha akad olyan ásatás, ahová meghívnak, amennyire
egészségem, fizikai és szellemi erőm engedi, boldogan közreműködök.
Hollósi Zsolt