Visszamentem a jĂśvĂľbe. Szeged szĂŠp volt. Megelevenedett minden, ami elmĂşlt, megelevenedett minden, ami nincs. Itt van mindjĂĄrt a tiszai strand. Hajdan volt homokos partja Ăşjra lĂĄthatĂł lett. HajĂł vitt bennĂźnket a szegedi fertĂĄlyrĂłl az Ăşjszegedi lĂŠpcsĂľhĂśz. KĂśzben kifizettĂźk a hajĂłjegyen tĂşl a strandbelĂŠpĂľt is.

A Tisza-part mellvédje is feltûnt. Igaz, közel negyven éve bontották le. Mit bontották? Robbantották szét. A Tisza már akkor is Szeged fõutcája volt. Nem grandiózus baromságként, hanem a maga naturális mivoltában. Egyedül a Lidice emlékmû maradt a régi, mint most. És ott van a pad is, ahol reggelente összegyûltünk. Onnan mentünk be a közeli tanintézménybe, amelynek csarnoka helyén a kézilabda pálya vörös salakja mutatja a jelen idõt.

A Madách utca sarkán ott van az Építõk pálya is. Télen vagyunk, tehát a jégen korcsolyáznak a fiúk, lányok, a hangosan beszélõ szürke óriástölcsérbõl pedig a Csinibaba zenéje szól.

A Tisza-parton villamossĂ­nek. Kivezetnek a SZEAC stadionig. Ha benĂŠznĂŠk a kerĂ­tĂŠs felett, Ăşgy biciklivĂĄzra ĂĄllva, meglĂĄtnĂĄm, amint Ladiknak passzol Nyala, vagy ĂŠppen GirnyĂł tolja a labdĂĄt PolyvĂĄs Daninak.

Az Etelka soron vĂŠgig csalĂĄdi hĂĄzak sorjĂĄznak. A betonrengeteg mintha nem is lett volna. SajĂĄt hĂĄzunk helyĂŠn a csalĂĄnos, gazos, bozĂłtos tĂŠrsĂŠg tĂĄtong. Persze, akkor nem is itt fogunk lakni mĂŠg. IdejĂśvet vĂŠgiggyaloglunk a Maros utcĂĄn, amelynek elejĂŠn sincs ott a Novotel SzĂĄllĂł.

És ekkor ébredtem fel. Éppen a trolibusz sivított el házunk elõtt. És a múltban éreztem újra magamat.